Madaras Gergely (Fotó/Forrás: Benjamin Ealovega)
Nemrég még Japánban vezényeltél, egy olyan országban, amely nagyon lassan nyílt meg a pandémia után. Milyen most ott a koncertélet?
Valóban sokáig tartottak a lezárások, pár hónappal ezelőttig kizárólag helyi művészeket hallhatott a közönség, akik azóta is szigorúan maszkban látogathatják a koncerteket. Sőt, mi is maszkban próbáltunk a zenekarokkal, én is csak a koncerten vehettem le. Ez itt nem szokatlan, a pandémia előtt is gyakran lehetett maszkos embereket látni az utcán: a japánok híresek a gondos higiéniájukról és a mások iránt érzett felelősségtudatukról. Egyébként pont azon a héten, amikor kint voltam, nyílt meg a turisták előtt is Japán, emiatt pedig nehézzé vált a vízumügyintézés, mert mindenki megrohanta a követségeket. De így is jóval kevesebb turistát láttam, mint amikor korábban ott jártam. Mindkét hangversenyem nagy koncertteremben volt, az első Hirosimában, a második Tokióban, a Suntory Hallban.
Annak ellenére, hogy régen szinte mindig tele voltak a bérletes koncerteken ezek a termek, jelenleg körülbelül 85 százalékos kihasználtsággal működnek,
ott is óvatosabbak az emberek. A gazdasági válság is kezd valamennyire begyűrűzni, mégis mindenki örül, hogy újra megnyílt a koncertélet.
Bár mostanában néhány koncerten már lehetett téged fuvolistaként is hallani, sokáig inkább csak karmesterként ismertünk. Mennyire volt jelen az életedben a hangszer abban az időszakban?
A zeneakadémiai fuvoladiplomám óta, tehát az elmúlt tizenhárom évben a karmesteri pályámra koncentráltam, ami mellett a fuvola háttérbe szorult, bár néha játszottunk együtt Noémival. Azt gondoltam, hogy bármikor elő tudom venni a hangszert, és mindent ott fogok folytatni, ahol abbahagytam, még ha ennyi kihagyás után nyilvánvalóan másfajta erőbefektetésre is van szükség ahhoz, hogy a nemzetközi koncertéletben helyt tudjak állni. Noémivel huszonegynéhány évvel ezelőtt úgy ismerkedtünk meg, hogy egy osztályba jártunk a Bartók Konziban Gyöngyössy Zoltánhoz, illetve a Zeneakadémián Prőhle Henrikhez.
Hamar rájöttünk, hogy mennyire jó együtt zenélni, később pedig rengeteg közös projektet hoztunk létre.
Majd következett egy időszak, amikor mind a ketten úgy éreztük, hogy az egyéni karrierünkre kell koncentrálnunk, és kevesebbet játszottunk együtt. Akkor vettem újra komolyan kézbe a fuvolát, mikor a pandémia alatt volt négy hónapunk itthon a családdal, koncertek nélkül. Rájöttünk, hogy mindkettőnknek nagyon hiányzott a közös muzsikálás.
Győri Noémi és Madaras Gergely (Fotó/Forrás: Emmer László)
Hogyan alakult ki a közös lemez programja?
A választás a Doppler testvérek és Kuhlau műveire esett, amiket régen is sokat játszottunk együtt. A Doppler fivérek esetében külön izgalmas, hogy ők is egy család voltak, közösen fuvoláztak, komponáltak. Valamennyire magyarnak is tartották magukat:
rengeteg magyar motívumot használtak fel a műveikben, amelyek életvidámak, energiával fűtöttek, és mosolyra késztetik a hallgatót.
Az előadásukhoz pedig igazi egymásra hangolódás szükséges a kamarapartnerekkel, ezen húsz év együttjáték után is sokat csiszoltunk. Londonban ért minket a pandémia, ahol életvitelszerűen lakunk, így egyértelmű volt számunkra, hogy az itt felépített kapcsolatainkra támaszkodva készítsük el a lemezt. Zongoristának a szintén Londonban élő, fantasztikusan tehetséges Alexander Ullmant kértük fel, sőt a hangmérnöktől kezdve a fotóson át a kiadóig és a stúdióig minden londoni vonatkozású és székhelyű volt.
Mennyire könnyű átváltani a másfajta működésmódra, amikor a feleségeddel nem duópartnerként, hanem karmesterként és szólistaként léptek színpadra?
Nem egyszerű, hiszen itt nemcsak ketten dolgozunk együtt, hanem jelen van egy egész zenekar is, így tulajdonképpen három különböző karakternek kell együttműködnie. Mások az erőviszonyok, mint két egyenrangú duópartner esetében – itt nem feltétlenül alá-fölérendeltségre gondolok, hanem a különböző szerepekre és perspektívákra. Amikor így lépünk fel, másféle felkészülés és közös rezonálás szükséges, de természetesen ebben az esetben is jól tudunk egymásra támaszkodni, és abszolút megbízunk a másikban. Én karmesterként előre érzem Noémi zenei irányvonalait, ő pedig pontosan tudja, hogy mit tartok fontosnak egy zenekari próbafolyamat során. Ugyanakkor
sokszor mondja, hogy túlságosan alá akarom teríteni a vörös szőnyeget, miközben neki nincs szüksége arra, hogy mindent irányítsak körülötte,
sőt sokkal jobban élvezi, ha a zenekar szinte kamarapartnerként játszik vele. Komplexebb helyzetek ezek, ahol néha arra van szükség, hogy hol az egyikünk, hol a másikunk egyet hátralépjen, de nagyon szeretünk így is közösen dolgozni, mert egészen másféleképp teljesedhetünk ki zenésztársakként. Tulajdonképpen erre a fajta, szólista-karmesteri együttműködésre szeretnénk a közeljövőben „duóként” még több hangsúlyt fektetni: elmélyülni a repertoárban, rendszeresen fellépni, felvételeket készíteni.
Madaras Gergely (Fotó/Forrás: Alice Blangero)
Karmesterként hogyan állítod össze a koncertek műsorát?
Szeretem, ha nem a szokásos módon épül fel minden koncert (nyitány, versenymű, szimfónia). Bár a programjaim kétharmadát én állítom össze, mindig vannak szempontok, amiket figyelembe kell vennem: mekkora az apparátus, a választott darabok elhangzottak-e már az elmúlt szezonokban, van-e előre szerződtetett szólista, valamilyen szerző vagy korszak hangsúlyos az adott sorozatban és így tovább. A Nemzeti Filharmonikusok november 17-i pesti (és 24-i debreceni) koncertje ehhez képest viszonylag hagyományos műsor-összeállítással rendelkezik, itt a kiindulópont az volt, hogy mindkettőnket meghívtak Noémivel, keresni kellett egy versenyművet. Először a zenekar javasolt egy másik Szervánszky Endre-darabot,
innen jutott eszembe a szerző fuvolaversenye, ami reagál a bartóki-kodályi, magyar folklórból táplálkozó tradíciókra, mégis nagyon egyedi, virtuóz és életteli mű.
Végül csak a Fuvolaverseny került be a programba, nyitóműként pedig válogattunk Respighi ritkán játszott Régi olasz táncok című sorozatából. A koncert második felére szintén én javasoltam César Franck d-moll szimfóniáját, hiszen most van a liège-i születésű szerző bicentenáriuma. Mivel én ebben a városban vagyok zeneigazgató, az évadunk hangsúlyosan Franck művei köré épül, így alkalmam volt jobban megismerni mind a méltán népszerűbb, mind a méltatlanul elfeledett, de egytől egyig különleges és sokszor szokatlanul nagy lélegzetű műveit. Így egyfajta felelősséget is érzek a szerző népszerűsítésére, habár itthon a Szimfóniát nem kell senkinek bemutatni. Egy angol vagy olasz zenekarral természetes módon magyar műveket is műsorra tűzök, itthon pedig szívesen osztom meg a francia-belga kultúrterületen rám ragadt zenei sajátosságokat és az ott szerzett tapasztalataimat.
Madaras Gergely (Fotó/Forrás: Marco Borggreve)
Amikor sokfelé vezényelsz, mennyire érzékelsz helyi sajátosságokat az együttesek hangzásánál, működésénél? Vagy mennyire globalizálódott a zenekarok világa?
Nyugat-Európában mindenhol rengeteg náció játszik együtt egy zenekarban, akik sokféle iskolában tanultak, sokféle mentalitást hoznak magukkal, mégis feladatuk, hogy közösen és összhangban zenéljenek. Nálunk, Liège-ben például körülbelül húsz különböző nemzetiségű muzsikus van állásban. De mégis létezik egy erős helyi tradíció és hangzás, és
a külföldről érkező zenészeknek feladata, hogy ehhez alkalmazkodjanak, ugyanúgy, mint a helyi szokásokhoz, a nyelvhez, a vérmérséklethez,
miközben hozzáteszik a közöshöz a saját egyéniségüket. Nyilván az is valamennyire globalizálja az együtteseket, akikkel dolgozom, hogy amikor megérkezem valahova vendégkarmesterként, igyekszem a saját ízlésem szerint formálni a hangzást és az interpretációt. Mégis minden zenekar más: nagy különbség van két azonos országban működő együttes között is. Inkább a különböző országok munkamódszere tér el sokszor egymástól. Angliában vagy Amerikában például nagyon kevés állami-városi támogatást kapnak a zenekarok, ezért sokkal kevesebb a próba. Előfordul, hogy egy Mahler- vagy egy nagy Csajkovszkij-szimfóniára egy, maximum két alkalom jut.
Éppen ezért ezek a zenekarok hihetetlenül gyorsak, a zenészek rendkívül felkészülten érkeznek már az első próbára.
Ha mondok valamit, azt rögtön megjegyzik, vagy beírják a kottába, és attól kezdve úgy játsszák. Ezért is fontos, hogy a karmesternek jó technikája legyen, mert nincs idő mindent szóban elmagyarázni: rengeteg nüansz, hangsúly, irány, lélegzetvétel, karakter vagy tempó csak a koncerten forr ki, itt pedig az információcsere kizárólag a gesztusokkal és arckifejezésekkel történik. Van persze ennek egy szép spontaneitása is! Ezeknél a gyors együtteseknél pont az a kihívás, amikor több próbaidőnk van, mint ami alatt ők úgy éreznék, hogy már megvagyunk az interpretáció vázával. Ilyenkor az a feladatom, hogy az érdeklődésüket fenntartsam, és arra ösztönözzem őket, hogy még jobban elmélyüljünk a mű kidolgozásában. Ugyanakkor megfordítva: egy magyar vagy egy német zenekarnál a több próbaidő nem feltétlenül eredményez kimunkáltabb előadást, sokszor egyszerűen többet szőrözünk, vagy kevesebb energiát tesznek bele, felkészületlenebbül érkeznek, esetleg lassabban reagálnak a zenészek, mert tudják, hogy úgyis van még két-három nap a koncertig.
Egy kiemelkedő együttes esetében viszont a több próba luxusa lehetőséget adhat még több kísérletezésre
és a részletekben, de akár formai kérdésekben, hangszínekben való elmélyülésre. Persze zeneileg is vannak különbségek egy-egy kultúra zenekari hangzásában: például francia nyelvterületeken – a beszélt nyelv sajátosságainak köszönhetően is – maguktól sokkal puhább hangzást, hangindításokat játszanak a zenészek. Ezért, ha például egy Sosztakovics- vagy Bartók-darabon dolgozunk, külön hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az artikuláció élesebb, beszédesebb, kifejezőbb legyen, ami itthon viszont magától értetődő.
Madaras Gergely (Fotó/Forrás: Alice Blangero)
Nemrég bejárta a magyar sajtót az az eset, amikor a háború kitörése után nem sokkal lecsillapítottad az orosz műsor ellen háborgó közönséget. Te hogyan emlékszel vissza a történtekre?
Rögtön a háború másnapján volt a koncertünk, Csajkovszkij Patetikus szimfóniáját adtuk elő. A közönség néhány tagja hangosan kérte számon a mű előtt, hogy miért játsszuk pont ezen a napon egy orosz zeneszerző darabját. Elmondtam, hogy számomra miért fontos a szerző, milyen személyes kötődés fűz hozzá, illetve azt, hogy ez a darab éppen arról szól, mennyire törékeny az emberi élet. Hozzátettem, hogy pacifistaként, humanistaként egyáltalán nem értek egyet az agresszióval:
semmilyen ideológia vagy politikai nézet nem lehet fontosabb az emberi életnél, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt Csajkovszkij is így gondolta.
Nyolc hónap távlatából továbbra is határozottan elítélem a putyini agressziót, és azt gondolom, hogy nagyon rossz irányba mennek a dolgok. Mégsem tehetjük meg, hogy egy agresszor vezetőért egy olyan alkotóművészt hibáztassunk, aki rengeteget tett az egyetemes szláv kultúra és ezáltal az emberiség lelki-szellemi épüléséért.
Jövőre a pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválnak is ti lesztek Noémivel a művészeti vezetői. Lehet már valamit tudni a terveitekről?
Jól halad a tervezés a pannonhalmi csapattal, hamar megtaláltuk a közös hangot. Részleteket még nem árulhatok el, de fontosnak tartjuk fenntartani és továbbvinni az esemény kialakult tradícióit és hangulatát, és meg szeretnénk ismerni a fesztivál törzsközönségének az ízlésvilágát. A saját személyiségünket, értékeinket, világnézetünket ezzel akarjuk összehangolni. Nyilván nem lehet mindent három napba belesűríteni, de így is rengeteg ötletünk van.
Szeretünk Noémivel közös projekteket létrehozni, ezek közben mindig újra felfedezzük a közös munka örömét és sodróerejét.
Most egy olyan időszak következik, amikor ezt kibontakoztathatjuk, ráadásul sokféle szerepben, akár mint fuvoladuó, szólista és karmester, vagy éppen művészeti vezető, ötletgazda. És az a legszebb az egészben, hogy emellett van egy teljes és színes családi életünk, ami az egész alappillére.
Fejléckép: Madaras Gergely (fotó: Emmer László)
hírlevél
