Ez az első közös koncertetek?
Berecz Mihály: Már több komoly kihívás áll mögöttünk. Az első közös koncertünkön rögtön egy igen nehéz darabbal kezdtünk, Stravinsky Tavaszi áldozatával és Raveltől a Lúdanyó meséivel, és alaposan megdolgoztunk velük.
Balog Alexandra: Így aztán fordítva haladunk, a nehezebb repertoártól a könnyebb felé. Most Mozartot játszunk négykezesben, a többi szólódarabhoz pedig felváltva ülünk zongorához.
Milyen együtt játszani?
BM: Annak, aki négykezest játszik, együtt kell lélegeznie, együtt kell gondolkodnia, főleg, ha olyan a darab, hogy pár oldal után azt sem tudjuk, melyik kéz, melyik láb kihez tartozik. A Tavaszi áldozat például ilyen, nemcsak a saját kezünket kell keresztezni, hanem egymásét is. Mi gyorsan összerázódtunk.
BA: Azóta előfordul olyan, amit azt hiszem, nem sokan csinálnak, hogy azt mondjuk a másiknak, na, gyere át, játsszunk egy kis Tavaszi áldozatot.
Általában két barát valóban megelégszik annyival, hogy igyanak együtt valamit… Korban is közel álltok egymáshoz, de azt hiszem, élettapasztalatban is. Fontosak ezek a közös pontok?
BM: Mindketten nagy családból származunk, nekem három testvérem van, Alinak öt. És egy zenei nyelvet beszélünk.
BA: Szeretek Misivel zenélni, mert van egy folyamatos „húzása”, játsszunk, játsszunk, és mindig tudja, hogy merre, hogyan haladjunk. Vitatkozni sosem szoktunk.
BM: A legtöbbször beszélnünk sem kell, sőt, minél kevesebb szó hangzik el egy próbán, az annál eredményesebb.
Balog Alexandra (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)
Azon gondolkodtam a beszélgetés előtt, hogy milyen más ma egy feltörekvő zongorista élete. Nincsen állami hangversenyszervező iroda, de nincsenek országhatárok sem, közben pedig egész másmilyen a közönség figyelme, megoszlik, szublimálódik az online térben. Hogy érzitek, könnyebb vagy nehezebb nektek?
BA: Ma úgy tűnik, hogy rengeteg tehetséges ember van, akik mind hangot kapnak a médiafelületeken, a közösségi oldalakon, de nehezebb is kiszűrni, mi az, ami igazi minőséget képvisel. A mából a múlt természetesen letisztultabbnak tűnik, de lehet, hogy csak az idő teszi ilyenné.
BM: Az Instagramon is lehet valakiből híres zongorista, de a szakma nem ennyiből áll. Egy pályafutásban fontos elem a változatos repertoár, a személyiség, a tudás. A közönség változatlanul olyan előadóra vágyik, aki meg tudja lepni, akiben megbízhat és akit szerethet.
Mit gondoltok, van missziója a klasszikus zenének? Ha igen, követel-e kompromisszumokat ez a misszió?
BA: Örülnék, ha az oktatásnak sarkosabb pontja lenne a zenei nevelés, és ezáltal több fiatalt érdekelne a műfaj, többen járnának koncertekre. De nem mondom, hogy egy zenésznek feltétlenül missziós feladata van; érdemes természetesebben tekinteni arra a folyamatra. Magam azt gondolom, hogy a szűkebb körű koncerteknek komoly jövője lehet, ahol bensőségesebb közegben szólalnak meg a művek. Ilyen az Altalena fesztivál is (amelynek művészeti vezetését Misivel közösen végezzük), ahol sokan elmondták, hogy ezt az élményt egy nagy hangversenyteremben nem kapták volna meg.
BM: Nem érzem saját szerepemnek, hogy a klasszikus zenét, mint az igét hirdessem mindenfelé. Az én szerepem az, hogy játsszak, ha van lehetőségem, és van, aki meghallgatja. Persze akad, aki ezt jól csinálja – Solymosi-Tari Emőke, aki a dörgicsei koncertünkön konferál, remekül beszél a zenéről, és többletet ad egy hangversenyhez.
A két művész közös koncertje július 22-én 20 órától hallható a dörgicsei Landhausban. A belépés ingyenes, regisztráció szükséges.
Fiatal zongoristaként kit hallgattok, kit bálványoztok?
BM: Az én elsőszámú példaképem Kocsis Zoltán, rajta kívül pedig Fischer Annie és Malcolm Bilson.
BA: Ránki Dezső és Klukon Edit mind művészileg, mind emberileg példakép, és hálás vagyok, hogy találkoztam velük. Természetesen nekem is sokat jelent Kocsis Zoltán és Fischer Annie művészete. Szeretem a többi „régi öreget”, Szvjatoszlav Richtert és Vladimir Horowitzot. Szerencsére még ma is köztünk van, sőt aktív Martha Argerich, akinek a zongorajátéka nekem mint nőnek valódi példa.
Berecz Mihály (Fotó/Forrás: Márkos Tamás)
Mindkettőtökkel vannak zenei élményeim. Misi, te a közelmúltban egy ragyogó koncertet játszottál a Goldberg-variációkkal, és én arra gondoltam, hogy ez egy rendkívül tudatos pianista, aki intellektuálisan közelít a zenéhez, de mégis testileg-lelkileg is megragad. Jól sejtem, hogy te afféle „gondolkodó” zongorista vagy?
BM: Jó lenne, ha tudnék válaszolni a kérdésre! A Goldberg-variációkhoz nélkülözhetetlen a szellemi felkészültség, hiszen úgy kell felépíteni, mint egy gótikus katedrálist. Amikor Londonban tanultam, a munka nagy részét a Hampstead Heath parkban végeztem el, és amikor úgy éreztem, hogy fejben kezd valami kialakulni, akkor az ujjak is követik az elképzelést.
Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ugyan sok mindenről lehet magyarázni például a Goldberg esetében – számmisztikáról, a kantáták és a passiók hatásáról –, a mű lényege egyszerűen hogy örömet okozzon a hallgatónak.
Ali, te impulzívnak tűntél, amikor egyszer egy Forradalmi etűdöt hallottam tőled, szinte zilált, mégis rendkívül energikus, ami nekem nagyon tetszett. Vagy most beraktalak egy dobozba?
BA: Valóban hajlamos vagyok arra, hogy sok érzelmet vigyek a játékomba, ez a személyiségemből fakad. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb feladatom megtalálni a kontrollt magam felett, igyekszem letisztulni, csillapodni. De számomra éppúgy fontos, hogy ismerjem egy zeneszerző korát, zenéjét, stílusát, különben nehéz értelmezni a művet is.
Technika és muzikalitás pedig külön nem létezik, mert a technika nem azt jelenti, hogy gyorsan és pontosan, hanem azt, hogy miként nyúlunk egy darabhoz, milyen atmoszférát teremtünk.
A zenei indíttatásnak mindig meg kell előznie a technikai megoldást, máskülönben üres, ami elhangzik. Ha tudjuk, merre tart a zene, el is fogunk jutni oda.
Szerző: Csabai Máté
A fesztivál programjairól honlapjukon, Facebook-oldalukon, valamint a Fidelio különszámában olvashat.
A fesztivál főtámogatója:
Szerencsejáték Zrt.
hírlevél
