- Hogyan tudnátok megfogalmazni az Orgonamátrix lényegét?

- Rubik Ernő Zoltán: Az Orgonamátrix egy összművészeti előadás, ami kifejezetten erre az alkalomra, a CAFé Budapest Fesztiválra készült. Igazából egy műhelymunka eredménye, ami tavaly az Etűdök Géporgonára című projekttel kezdődött, amikor is felfedeztük, hogy a Müpa orgonáját számítógépről is lehet vezérelni. Az egyik fő játékfaktor akkor is az volt és most is az lesz, hogy van egy szerkezetünk, amit nem rendeltetésszerűen használunk. Ez a szerkezet az orgona, egy hangszer, ami önmagában is egy bonyolult gép, de mi a megszólaltatásához nem az orgonabillentyűzetet használjuk, hanem a számítógép küldi neki az adatokat. Ezáltal pedig megsokszorozódnak a hangszer lehetőségei. Tehát igazából ez egy játék azzal, hogy amit ismerünk, az valójában valami más is tud lenni.

Rubik Ernő Zoltán (Fotó/Forrás: Ember Sári)

- Valcz Péter: És aztán ezt a játékot próbáltuk valamiféle többletjelentéssel felruházni. A kiinduló témánk tulajdonképpen az ember és a gép kapcsolata volt. Jelen esetben a hangszer képviseli a gépeket, ezen keresztül vizsgáljuk az ember kapcsolatát az általa létrehozott technikával.

- Hogyan kapcsolódik ebbe a rendszerbe a tánc vagy a vetítés?

- REZ: Az Orgonamátrix nem egy hagyományos koncert, ahol a műsorszámok között megtapsoljuk a zeneszerzőt és az előadót. A tavalyi műsorunk egy koncertszituáció volt, ahol ismeretterjesztő jelleggel folyamatosan kommunikáltunk a nézőkkel, elmagyaráztuk nekik az algoritmusok alapján működő zeneszerző programokat. Idén ezt a kortárs zenei alapötletet szerettük volna színházi keretek közé helyezni, ezért vontuk be a táncot és a vetítést. A sokféle műfaj által az érzékszervek összekapcsolásával is tudunk játszani, be tudjuk vonni a nézőket különböző szinesztéziás játékokba, kapcsolódásokba. Ez olyan, mint egy újcirkusz előadás, csak itt a virtuozitás a kép és a hang összekapcsolódásának minőségében van, nem a mozdulatokban és a zsonglőrködésben.

Valcz Péter (Fotó/Forrás: Ember Sári)

- Pontosan mire gondoltok, amikor az újcirkusz párhuzammal éltek?

- VP: Ez nem újcirkusz, hanem új zenei cirkusz. Nemcsak önmagában a  trouvaille érvényesül, hanem önmagán túlmutatva valamilyen történet is kibontakozik. Egyrészt az előadás tele van zenei mutatványokkal, olyan különleges hangszerekkel, amik sokszor teljesen megvezetik a nézőt: azt hisszük, hogy egy bizonyos személy irányítja a zenét például, aztán kiderül, hogy nem. Másrészt ezek a mutatványok nem önmagukért vannak, hanem úgy vannak elrendezve egymáshoz képest, hogy valamilyen asszociációs tér szülessen körülöttük. Mint egy kiállítás képei, amik önmagukban is megállják a helyüket, de nem véletlenül vannak egy bizonyos sorrendben elrendezve, hiszen egymás viszonylatában többletjelentéseket hoznak létre.

- Mik azok a különleges és új fejlesztésű hangszerek, amiket emlegettek?

- REZ: Az előadás alapja a két híres hangszer, amit számítógépre lehet kötni: a Müpa orgonája, illetve a BMC gépzongorája. Ezen kívül Váczi Dani szaxofonos-zeneszerző kollégám koncepciója mentén fejlesztettünk ki egy úgynevezett hímzőgömböt, ami a szaxofon és a többi hangszer hangjai szerint húz színes csíkokat egy gömb felszínére. Ezek a zenéhez kapcsolódó interaktív vizualizációk a színpadon elhelyezett három óriási vásznon lesznek kivetítve. Bolcsó Bálint elektronikus zenével foglalkozó barátom pedig egy karkötővel is fog játszani, ami érzékeli a mozgást aszerint, hogy milyen égtáj irányában áll. És mindezt zenévé tudja alakítani.

- VP: Aztán bekerül például egy pingpongasztal a Bartók Béla Hangversenyterem kellős közepére, amit ritmushangszerként használunk. És ha már használjuk, akkor persze az orgona és a gépzongora közé kell betenni, mert így van az egésznek egy groteszk hatása. Illetve magában hordozza azt a játékosságot, ami az egész alkotófolyamatnak a legelemibb hajtóereje volt. Ez tényleg olyan, mint egy nagy játszótér, ahova beszabadulnak a gyerekek, akik összedugnak minden kütyüt mindennel és aztán ebből kikristályosodik valami elemi.

Az Orgonamátrix alkotói (Fotó/Forrás: Ember Sári)

- Milyen reakciókra számítotok a nézőktől?

- REZ: Az lenne jó, ha egyfajta játékra való nyitottsággal érkeznének az emberek. Szeretnénk azokat is invitálni, akiket a technikai újdonságok vagy a vetített vizualizációk érdekelnek. Akik klasszikus zenére számítanak, azoknak jobban hátra kell majd lépniük és másként tekinteni az egészre. Akik pedig a kortárs hívószóra jönnek, azoknak arra kell felkészülni, hogy ez nem egy koncertszituáció lesz, hanem egy komplex darab, amiben ugyanolyan fontos lesz a mozgás meg a vetítés, mit a zene. Itt a kreativitás több területre oszlik szét és így együtt alkot egy szerves egészet.

- Van-e kilátásban valamiféle folytatás?

- VP: Nagyon sok olyan technikai eszköz van ebben a műsorban, amire külön-külön is föl lehetne húzni egy egész előadást. Amennyire dramaturgként rálátok az előadásra, az az érzésem, hogy itt mintha egészen korszakalkotó dolgok is születtek volna: az említett hímzőgömb például már mostani állapotában is indulhat a világkörüli turnéra.

- REZ: Nagyon sok ötletünk maradt még most is tarsolyban. Ez egy olyan műfaj, amit a végtelenségig lehet fejleszteni, létre lehet hozni új darabokat az új eszközökre, és magának a darabnak a színházi struktúráját is lehet még szervesebbé tenni. De azt gondolom, hogy amilyen komplexitást elért ez a mostani alkalom, már az is számottevő ahhoz képest, hogy egy orgonakoncert volt a tavalyi előadás.

Alkotók:   Baracskai Zlatko (zeneszerző),  Bolcsó Bálint (zeneszerző, élő elektronika), Bartha Márk (zeneszerző, beatbox, élő elektronika), Fassang László (orgona), Rubik Ernő Zoltán (rendező, zeneszerző, zongora), Váczi Dániel (zeneszerző, szaxofon), Vadas Zsófia Tamara (tánc), Valcz Péter (dramaturgia, tánc), Krulik Eszter (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Kertész Endre (cselló), Huszár Dániel (animáció)