– így sóhajtozott egy hölgy a Müpa hangversenytermében az október 2-i koncert szünetében, és őszintén, ezt a mondatot legalább olyan öröm volt hallgatni, mint magát a koncertet. Ideje ugyanis elfelejtenünk, hogy a kortárs zene hallgathatatlan. Még inkább azt, hogy szörnyen meg kell erőltetnünk magunkat hozzá.

Szergej Krilov és a Litván Kamarazenekar (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

A Litván Kamarazenekar egy kevésbé ismert litván zeneszerző, Arvydas Malcys (1957) Milky Way című darabját játssza, rendkívül élénken, szellemesen. A mű tulajdonképpen egy mozarti divertimento, amelyben a legegyszerűbb zenei elemek válnak szervezőerővé: a staccato és a tenuto ellentéte, a szekvencia, a halk-hangos váltakozás. A szerző szándéka szerint az egész nem nagyobb horderejű, mint a Milky Way nevű édesség nyújtotta, gluténgazdag örömök, nekem – noha azt a csokit gyerekkorom óta utálom – a darab rendkívül tetszett. Különösen az, amikor Szergej Krilov véletlenül eldobta a karmesteri pálcát az utolsó ütemekben: kellenek az emberi tökéletlenség ilyen megnyilvánulásai, mert érezhetően feloldódott a közönség.

De nem is erre a zeneműre gondolok, amikor azt mondom, hogy a kortárs zene hallgatása közben az átlagos koncertlátogató is érezheti azt, hogy a zenei anyanyelvét hallgatja. Hanem Peteris Vasks Hegedűversenyére, amelyben Szergej Krilov szólistaként lépett elénk. Vasks művének alcíme: Távoli fény, s a zenei nyelvet tekintve inkább Vaughan-Williams impresszionizmusát tekinti elődjének, mint a második bécsi, vagy bármely avantgarde iskolát. Vérmérsékletében viszont romantikus. A szólóhangszer magas üveghangjai vezetik be a hallgatót ebbe a szélsőséges érzelmektől, vadságtól, sokszínűségtől és csapongástól terhes világba, amelyben ez a távoli fény egyre közelebb kerül hozzánk. Krilov rendkívül ambiciózus a szólista szerepében: karmester híján a zenekarra is ő figyel, bár túl sok dolga  – legalábbis a hangversenyen – nincsen velük. Határozottság van a játékában, olyasféle technikai kontroll, amely engedi kibontakozni az érzelmek széles palettáját. Három kadencia van a darabban, kifejezetten embert próbáló, gyakran a romantikus ideál szerint virtuóz szakaszok. A záróütemek bravúrja is sikerül: a távoli fény eltűnését a hegedű tolmácsolja, s a siker ez esetben azt jelenti, hogy a közönség a lélegzetét visszafojtva figyel.

Szergej Krilov és a Litván Kamarazenekar (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

Ha egy külföldi zenekar Bartókot játszik nekünk magyaroknak, az legtöbbször kedves gesztus, s egyben érdekes élmény. Most is: Krilov és a Litván Kamarazenekar ugyanis meglehetősen szabadon és nagy örömmel játssza Román népi táncok című többtételes, pár perces szvitet, és semmiképpen nem olyan feszességgel, mint ahogy azt mi autentikusnak tartjuk. De éppen ezért érdemes odafigyelni rá. Bartók sokkal univerzálisabb annál, minthogy csak azok interpretálják jól, akikben a fülükben van a magyar folklór ritmusa.

Szergej Krilov és a Litván Kamarazenekar (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

A koncert második részében Bernstein Szerenádját halljuk, amelyet Platón Lakoma című filozófiai írásától inspirálva alkotott az ötvenes évek elején. A mű öt részre tagolódik, amely öt elhangzó beszédet jelent a lakomán. A zenemű koherenciáját viszont az a szerkesztési mód adja, amely tulajdonképpen a beszélgetések sajátja is: minden hangszer megszólalása az előző megszólalás valamilyen variációja, viszont a zenei variáció műfajától eltérően itt főtémáról nem beszélhetünk.

Karakterek váltják egymást, hangszerek és hangszercsoportok adják egymásnak a főszerepet, bár természetesen a középpontban a hegedű áll. A Litván Kamarazenekar előadásából néha a zenemű játékosságát hiányoltam – főleg azért, mert a filozófiai program Bernstein művében eszmei-tartalmi szinten erőltetett, s inkább a szerkesztésmódban meghatározó. A darab viszont ragyogóan csúcsosodott ki a nevezetes ötödik tételben, amikor Szókratész molto tenuto beszédét Alkibiadész részeges közbeszúrása zavarja. Ez az allegro molto vivace közbeszúrás Bernsteinnél természetesen jazzes, dancehall-os fűszerezésű, és a nagybőgő szabálytalan basszusmenetei adják az alapot. A Litván Kamarazenekar igazán szertelen és magával ragadó, előadásukban megelevenedik Platón Lakomájának felkavaró utolsó szakasza: Alkibiádész részegen őszinte szerelmes üzenete Szókratész felé. Presto vivace, száguldó tizenhatodok a hegedűn – valahol egy dorbézoló társaság tűnik fel, a beszélgetés véget ér.

A ráadás Vivaldi A négy évszakjából a Nyár Presto tétele, meglehetősen gyors tempóban. A Müpa közönsége aztán hatalmas ünnepléssel búcsúzott a litvánoktól, amely a részükről kiváló ízlésre vall. Ilyen közönségnek érdemes játszani.

2018. október 2. Müpa, Nemzeti Hangversenyterem