– így írt Kroó György 1968-ban Kurtág György művének, a Bornemisza Péter mondásainak budapesti bemutatója után. Annak ellenére, hogy a zenetudósok véleménye szinte egyöntetű abban, hogy a szopránénekesre és zongorára komponált darab mérföldkövet jelent a magyar zenetörténetben, majd’ harminc évet kellett várni az újabb budapesti előadásra (1996-ban), majd újabb (illetve több mint) húszat a következőre, amikor 2017 decemberében Tony Arnold és Csalog Gábor adta elő azt a Zeneakadémián.

Csalog Gábor szerint Kurtág „beethoveni alkat”, s művének része, egyik lényege az eljátszhatatlansága. „A lehetetlen elérését megcélzó heroikus küzdelem gesztusa is része a műnek” – írja a zongoraművész.

Kurtág György és felesége, Márta a zeneszerző 90. születésnapjára szervezett koncerten a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)

Kurtág György 1963-68 között dolgozott az op. 7-es Bornemiszán, életműve avantgárd korszakának legfontosabb darabján. Ha csak a kamaraformációt nézzük – egy énekes, egy zongoraművész –, felfedhetjük a mű előképeit, inspirációit: köztük Schönberg Pierrot Lunaire c. dalciklusát. Kurtág a hatvanas évek elején innen „tanulta el” a Sprechgesang (énekbeszéd) technikáját. (Emellett a szerző a nálunk ritkán játszott német korabarokk komponista, Heinrich Schütz Kleine Geistliche Konzerte c. vokális darabját említi ihletforrásként.)

A Bornemisza Péter mondásai másik előképe Kodály Psalmus Hungaricusa lehet, az az oratórikus darab, amely szintén egy 16. századi prédikátor, esetében Kecskeméti Vég Mihály szövegéből született. A „magyar hagyományban gyökerezik”, „magyar nyelven íródott, és így csak a magyarul tudók számára válik igazán érthetővé”, „zeneszerzői eljárásai és megoldásai elsősorban a magyar zenei tradíciókból származnak” – írja tanulmányában Dalos Anna a műről, aki szerint a Bornemisza nem született volna meg, ha a zeneszerző nem kényszerül a Kádár-rendszer kultúrpolitikája miatt „kettős beszédre”. Hogy mire gondol ebben a kérdésben, ahhoz nézzük meg a szöveget.

A Bornemissza – akárcsak a szimfóniák – négy tételből építkezik, amelyből a második tekinthető scherzónak, a harmadik pedig marche funèbre, gyászinduló.

Az első tétel (Vallomás) azt beszéli el, hogy a prédikátorra az Isten „titkon való ördögi kísírteteket” támaszta, s emiatt – a második tételben (Bűn) – „A bűn mint egy sűrű köd, avagy sötét felhő (…) elfogja szemünk elől az Istent.”

Mégis – „az elme szabad állat, őtet sem lánccal, sem kötéllel meg nem kötözheted”. A Bornemisza-szöveg szerint az ember olyan, akár a ganéj, ha megmozgatják; „mihent mozdítják, forgolódnak, úgy forog mibennünk is ezer undokság.”

A harmadik tétel (Halál) a barokk irodalomban oly népszerű vanitas-szöveg: „Virág az ember. Az embernek halála igen iszonyú és röttenetes dolog; (…) az lelket az testtől nagy rémülésekkel és iszonyúságokkal, minden tagoknak és inaknak fájdalmával elszakítja, az testet döggé, büdössé, porrá és hamuvá teszi.” Ennek feloldása pedig a negyedik tételben (Tavasz) következik el: „Az hit nem álom, hanem eleven állat, ki az Istent megragadja.”

Vajon miért érdekelte Kurtágot Bornemisza szövege? Politikai jelentésre tettek szert ezek a gondolatok, vagy „csupán” az eredeti értelem tágult ki a zene által?

Kurtág György (Fotó/Forrás: Christoph Egger / ECM Records)

Milyen kimondatlanságok, kimondhatatlanságok húzódnak meg a komponálás aktusának hátterében, milyen ördögi kísértést – vagy a kísértésnek tett milyen engedményt – kell megvallani a Bornemisza Péter mondásaiban? – teszi fel a kérdést Dalos Anna tanulmányában. A válaszért a ’68-as magyar bemutató recepcióját veszi szemügyre, s úgy találja, a kor kritikusai óvatosak voltak abban, hogy mit írnak. Bornemissza Péter ugyanis a cselekvés mintája lehetne a kádári korban: a XVI. század lángoló  prédikátora is nyersen vágta kora arcába azt, amit igaznak vélt.

Ma már feltehetjük ezeket a kérdéseket, de az átkosban még legfeljebb hallgatni lehetett róla.

Kurtág zenéje kevesekhez szól, de nem megfejthetetlen. A miniatűrökből építkező zeneszerző a Bornemiszában a halál fizikai fájdalmát a szinte játszhatatlan zongoraszólammal érzékelteti. A szövegben megjelenő ködöt hangfürtökkel, arpeggiókkal, a kemény kőfalat forteakkordokkal. A ganéj megmozgatása, bűze a zongora izgatott, nyugtalan fordulataival jelennek meg.

– írta Kroó György a darab kapcsán, csakhogy ő a 20. századi zenére gondolt, mintha Kurtág a darabban kivezetne a csúnya zenéből a szép, kortárs zenébe, „a tercek és kvintek tavaszába, a pentatónia ígéretébe”.

S mi van, ha Kurtág nem csak „szakmázott”, hanem a puha diktatúrával való kiegyezést tartotta ördögi kísírtésnek? Ha a zeneszerző, aki a levert 1956-os forradalom után úgy érezte, hogy megsemmisült a világ, s aki '58-ban járt Franciaországban, s találkozott a szabadabb világban élő Ligetivel is, azt üzente, jönni fog kikelet?

Lehet, hogy ezért hallgatták az újzene központjának számító Darmstadtban tanácstalanul a művet?

A darab struktúrája a kromatika felől a diatóniáig vezet, hirdetheti akár a hétfokú skálával való megbékélés lehetőségét is. De a zenei kérdés mellett ott van az, ami többeket érint – a politikai, a társadalmi. Ahogy Dalos írja: „Kurtág éppúgy, mint magyar kortársai, a bűnt – amit nevezhetünk akár ősbűnnek is – a politikai hatalommal kötött szimbolikus szerződéssel kapcsolta össze. A szerződés – mint a korszak kettősbeszéd- gyakorlatának feltétele – lehetetlenné tette, hogy ki lehessen mondani az igazságot, amelyet végül is sokértelmű kódokba, eltitkolt szavakba rejtettek.”

Nem akarom megfosztani az értelmezés örömétől az Olvasókat. Főleg nem helyes kijelölni a túl szűk értelmezést: a Bornemisza nem pamflet, hanem a lét határait fürkésző, tragikumból katarzisig vezető zene. Hallgassák meg a darabot a BMC-ben.