A Dvořák Karnevál-nyitányával és Hacsaturján Álarcosbál-szvitjével keretezett este fő attrakciójának az orosz fúvós fenomén, Szergej Nakarjakov fellépése ígérkezett. A harmincas évei közepén járó trombitás virtuóz programmal érkezett: a műsorra tűzött Csajkovszkij-mű, az eredetileg vonószenekarra és csellóra komponált Változatok egy rokokó témára szárnykürt-átirata után ráadásként Arban Velencei karnevál-variációit is eljátszotta, a farsangi tematikához illeszkedve. De ne szaladjunk ennyire előre!
Miskolci Szimfonikus Zenekar
A nyitányban lendületesen kezdett a zenekar, majd a némiképp ellaposodó középrész után új erőre kapva érkezett a karneváli forgatagot megidéző kódához. A szerzőre oly jellemző harsány hangszerelés ellenére feltűnt a hegedű szólamok ziláltsága - talán a Művészetek Háza nagyzenekari hangzásnak korántsem kedvező akusztikája miatt, de különösen a pizzicato állásoknál hiányolhattuk a koncentrált, egymásra figyelő, egyetlen hangszer hatását keltő összjátékot. A máskor meggyőzőbb vonóskar teljesítménye nem változott jelentősen a jóval kisebb apparátussal kísért Csajkovszkij-műben sem, igaz, a közönség - és jelen sorok írója - figyelmét a Rokokó-változatokban inkább a szólista játéka kötötte le.
Annál is inkább, mert a trombitával rokon szárnykürt szólóhangszerként ritkán hallható. Igaz, a Miskolci Szimfonikusok bérletesei alig néhány hónapja Fekete-Kovács Kornél jóvoltából már megismerkedhettek a hangszerrel, amely Csajkovszkij szenvedélyes és virtuóz játékra is módot adó magánszólamában ezúttal igazi főszerepet alakított. Nakarjakov kezében a trombitánál tompább, lágyabb hangú szárnykürt - különösen a rendkívül kulturált vibratónak, és az orosz fenomén körlégzés-technikájának köszönhetően - a vonószenekari kísérethez remekül illő, simulékony partnernek bizonyult. Ugyanakkor az egyedi, mély fekvésben való játékot lehetővé tévő kiegészítő ventil segítségével megszólaltatott - amúgy magabiztos - pedálhangok komikusan felhangszegények voltak, felkiáltójelként rámutatva, hogy bizony átiratról van szó. Hiszen a cselló mély fekvésben buján zsíros, a magas lágéban pedig érzékien síró, gazdag hangszín-árnyalataihoz, és a vonó sokféle, finom átmeneteket lehetővé tévő hangindításaihoz képest Nakarjakov dinamikai skálája és karakter-palettája igen szűkösnek hatott.
De nem csak a hangszer lehetőségei miatt hiányolhattuk a nagy csellisták - az internetes videómegosztók rissz-rossz hangminőségű felvételein is lenyűgöző - interpretációjának fölényességét. Nakarjakov már-már riasztóan szenvtelen kiállása (lényegében csak az ujjai mozognak), s minden tekintetben kimért, sőt, egyenesen óvatosnak mondható előadásmódja ugyanis mit sem változott a ráadásként megszólaló, eredetileg is trombitára íródott - és immár trombitán előadott -, csaknem tízperces koncertetűdben. Igaz, a trombitások Czernyjének számító Jean-Baptiste Arban Velencei karnevál-variációiban inkább csak technikai bravúr-csillogtatásra nyílik lehetőség. Az egyébként szintén tökéletesre csiszolt produkciót hallgatva - a YouTube a tanú rá, hogy legalább 25 éve szerepel Nakarjakov repertoárján a darab - arra jutottam: koncertdarabként még mindig jobban működnek kiválóbb szerzők más hangszerre komponált műveinek több-kevesebb kompromisszummal előadható átiratai, mint kismesterek gyönge, ám hangszerszerű darabjai. Hiába, nincsenek könnyű helyzetben a szólista-karriert választó rézfúvósok... A MüHát megtöltő közönség persze őszinte csodálattal követte, és zajos ünnepléssel honorálta Nakarjakov kétségkívül bravúros és a maga nemében szórakoztató előadását, egyben visszaigazolva a nemzetközi sztárok Miskolcra csábítására is figyelő műsorpolitika helyességét.
A szünet után Kovács Zoltán Adagiettójával folytatódott a műsor. Az 1994-ben a Budapesti Vonósok számára komponált mű Bartók és Kodály nyomdokain halad, kellemes, közönségbarátnak mondható, ugyanakkor nem kapcsolódott a karneváli tematikához. Talán ezért is fogadta viszonylag hűvösen a miskolci publikum. Nem így az Álarcosbál-szvitet.
Joggal, hiszen Hacsaturján zenéje csupa fülbeszámó dallam, hangszerelési trükk és sziporka. Ráadásul immár nem először támadt az az érzésem, hogy Kovács László a zárószámok kidolgozására megkülönböztetett figyelmet fordít; igaz, a „mintha kicserélték volna a zenekart"-hatásra a nyitány után visszatérő, nagy kedvvel játszó fúvósok és ütősök csak ráerősítettek. Az eredetileg egy Lermontov-dráma kísérőzenéjeként megszületett tánctételek fölényes előadása mindazonáltal nem annyira báli, mintsem inkább rajzfilm-hangulatot keltett - igaz, erről nem Kovács Lászlóék tehetnek, hanem a népszerű klasszikusokat elcsépelő Hollywood. Az már más kérdés, hogy a remekül összeállított farsangi műsor jó néhány héttel korábban lett volna igazán időszerű, a böjti időszakhoz pedig a Miskolci Szimfonikus Zenekar népszerű bérletének valamelyik korábbi estjén megszólalt darabok illettek volna. Még szerencse, hogy ilyen apróságokat csak a kukacoskodó kritikusok tesznek szóvá.
hírlevél
