Mit gondolt Liszt Ferenc a zenekritikusokról?

A zenetörténet során számos jelentős zenekritikus alkotott, elég csak néhány nevet megemlíteni: Schumann, Berlioz, Liszt, Debussy... Viszont akadt sok kritikus, akik hozzá nem értésükkel vagy pusztán rossz szándékból karriereket nehezítettek meg, illetve tettek tönkre, de arra is volt példa, hogy pénzért árulták írásaikat. Ezzel sokak jogos ellenszenvét váltották ki a zenekritika ellen. Idézzünk fel néhány csípős, vicces, olykor gúnyos véleményt, amely ezt támasztja alá.

Liszt Ferenc a következőket írta:

Senkinek sem volna szabad jogot formálni arra, hogy tanítson és nyilvánosan a kritikusi funkcióit gyakorolja, ameddig vizsgát nem tett és igazolást nem szerzett.

Egy kritika, amely a műalkotásoknak csak a gyenge oldalait kívánja kidomborítani, maga is igen méltó a kritikára. Ugyanígy fel kell derítenie ugyanis a szépségeit is. Nem a hibátlanságból fakad egy darab értéke, ám a szépség hiánya már alap az elmarasztaló ítéletre.

Hans von Bülow (Fotó/Forrás: Hans-von-Bülow-Klavierwettbewerb)

Hans von Bülow ekképp vélekedett:

Egy kritikus nyomtatásban közli millió emberrel azt, amit senkinek sem mer a szemébe mondani.

Leopold Stokowski véleménye a következő volt:

A legveszélyesebbek azok a kritikusok, akik a témához semmit sem értenek, viszont jól írnak.

Az idézet alapján Cziffra Györgynek gyűlhetett meg leginkább a baja a kritikusokkal:

Kapcsolódó

A zongoraművész, akit megtépázott a történelem

Talán nincs még egy zongorista, akinek életében ennyi életveszély, nyomorúság, kaland, tragédia lett volna. Így csupán fiatal éveinek néhány meghökkentő, különös és meglepő mozzanatát elevenítjük fel.

Személy szerint néhány ritka kivételtől eltekintve sosem találkoztam olyannal [kritikussal], aki mást is tudna azon kívül, hogy meg-próbálja földbe döngölni a másikat csak, hogy bebizonyítsa kiművelt piranha-voltát, vagy, amennyiben a préda túl nagynak bizonyul, készséggel győzelemre segítse. Az elmélet e temetőbogarai, akik ráadásul seregnyien vannak, könnyen felismerik egymást meg-különböztető jegyeik: a mérhetetlen gőg és a jelentéktelen gondolatok alapján.

Eduard Hanslick

A továbbiakban az egyik leghírhedtebb zenekritikus, a 115 éve elhunyt Eduard Hanslick néhány utólag tévesnek gondolt bírálatát idézzük. Amint ez az idézetekből is kiviláglik, válogatás nélkül ontotta a negatív ítéleteket:

Hát igen, Rubinstein úgy játszik, mint egy isten, így nem csodálkozhatunk, ha Jupiterhez hasonlóan egyszer csak bika lesz.

Másutt ezt írja:

Csajkovszkij Hegedűversenye olyan zene, amelyet büdösnek hall az ember.

De Hanslick főként Wagner és Liszt zenéjét tartotta semmirevalónak.

A Tannhäuser nyitánya rideg, semmitmondó, ízléstelen és közönséges.

Vagy:

A Trisztán és Izolda, a végtelen dallam egy végtelen idegbaj, amely a hallgatót halálba piszkálja.

Liszt Faust-szimfóniájáról ekképp írt:

A Faust-szimfóniánál üresebb, szegényesebb zenét ritkán lehet hallani, a maga szedett-vedett pompájával és csillogásával együtt. Tökéletes tehetetlenségében a szerző azzal próbálkozott, hogy utánozza Goethe művét. Ehhez álszent módon még orgonát is felhasznált. Halál fáradtan hagytuk el a termet, azzal az érzéssel, hogy már nem lehet tudni, mi is a zene. Szerencsére odakint egy jó hangú verkli a Kék Dunát játszotta.

Végül az idézeteket követően a Színházi Hét című folyóirat egyik 1912-es számából egy teljes cikket közlünk:

A zenekritikusok szobája az Operaházban

Még a tavasszal történt, hogy Kern Aurél, Náray Szabó Sándor kultuszminiszteri államtitkárral beszélgetve, szóba hozta, hogy az operaházi építkezések és átalakítások kapcsán időszerű volna a zenekritikusokat is figyelemben részesíteni s lehetőleg megajándékozni őket – egy szobával.

Az operaházi előadásokról kritikát írni ugyan¬is némi áldozatokkal járt mindenkor. Ha az előadás 11 óra után ért véget, akkor a kritikusnak be kellett mennie a szerkesztőségbe, hogy megírja a kritikáját, ha nagyon éhes volt, egy kávéházban kereshetett menedéket s ott állíthatta össze a lapjai részére szánt cikket, – így állandóan érezhető volt egy olyan helyiségnek a hiánya, ahol a sajtó képviselői idejében és nyugodtan dolgozhattak volna.

Ezen a hiányon segített Bánffy Miklós gróf, aki Kern Aurél ötletét Náray-Szabó Sándor hozzájárulásával megvalósította.

A zenekritikusok szobája az első emeleten van a dohányzó folyosó és a büfé mellett. A legelső dolog, ami a figyelmes szemlélőt meglepi, az, hogy az ajtón nincs kilincs. Tehát csakis kulccsal lehet bejutni. Kulcsuk pedig egyedül a szindikátus tagjainak van. Hja a regula szigorú.

És maga a szoba? Megtestesülése a keleti kényelemnek és a nyugati ízlésnek. Karcsú villanylámpák rózsaszínű selyem ernyővel, halványzöld bútorzat és tapéta kényelme, pamlagok teszik teljessé az intim jellegű szobát. A falakon sorra jelennek meg érdekes dísz gyanánt a zenevilág kitűnőségeinek és a kritikusok karikatúrái.

A Salomé főpróbája alkalmával a zenekritikusok nagy számban gyűltek össze a szindikátusi szobában. Hangos vitájuk kihallatszott a folyosóra s a nyitva maradt ajtóban egy is¬meretlen úr alakja jelent meg.

– Mi van itt kérem? – kérdezte bátortalan hangon.

– Egy elsőrendű kritikus nap – szólt valaki a mélyből.

Az idegen úr sietve menekült, nehogy elérje valamilyen vihar.

Az operaház figyelmes vezetősége egy libériás inast állított a kritikusok szobája elé. A dalszínház egyik régi híve a napokban meg-kérdezte az inast, hogy miféle szoba van a dohányzó mellett? Az inas – nyilván szindikátust akarva mondani – így felelt:

– Ez kérem a szundikátus szoba.

Ha valaki benyitott volna, akkor meggyőződhetett volna arról, hogy az inas... éppen nem tévedett. A szindikátus néhány tagja megalakította a szundikátust.