Mit jelent a jó halál?

Mindenszentek és halottak napja környékén a szokásos Requiem-előadások mellett két igazi különlegességet is meghallgathatott a közönség: Edward Elgar 1900-ban írt műve, a Gerontius álma a néhány éve szentté avatott John Henry Newman költeményét dolgozza fel. Sorra veszi, mi történik az erényes lélekkel haldoklása és halála során, majd hogyan vezérli el őrzőangyala Isten ítélőszéke elé, azután pedig a Purgatóriumba. Händel egyetlen tisztán keresztény témájú oratóriuma (mivel a Messiás bőségesen tartalmaz ószövetségi próféciákat, ahogy a bevezetőben Vashegyi György karmester kiemelte) 4. századi vértanúk önfeláldozását mutatja be. A két rendkívül magas művészi színvonalú koncert közös motívuma volt a halállal való megbékélt szembenézés gondolata.

A Gerontius álma című darab két része között a halál a fordulópont, az első egységben a tenorhangon megszólaló címszereplő betegágyánál vagyunk, aki optimistán tekint a túlvilági életre.

Ez egyfajta Credo: a lélek erősen bizakodik benne, hogy hite megfelelő helyet készít neki odaát. Elgar mindkét részben a romantikus nagyzenekar eszköztárát használja a lelki folyamatok gazdag felfestése céljából, különösen a vonósok nagy együtteseinek szán kiemelt szerepet, bár természetesen nem maradnak el a mennyei nagyságot jelképező rezek, és a finomabb rezdüléseket megmutató fafúvósok sem.

A második rész a túlvilágon játszódik, ahol fontos szerep jut a mezzoszoprán által megformált (a szöveg szerint férfi) angyalnak. A már a halál pillanatát is megfestő, himnikus hang ellenpólusa is megjelenik: a kárhozott lelkek zaklatott fúgája és szakadozott kiáltásai. A darab mindkét részében megszólal egy mély hangú férfi énekes, a földi világhoz tartozó Pap szólama inkább bariton, a túlvilági Haláltusa angyaláé pedig basszus fekvésben íródott, de a legtöbb koncerten ugyanaz a hang könyörög a haldoklókért földön és égen.

Markus Stenz vezényletével mind a zenekar, mind az énekkar különösen emelkedett muzsikát szólaltatott meg, olyan leheletfinom pianókkal, amelyek egészen elragadtatott lélekállapotot közvetítettek. Kiváló volt a három szólista, Andrew Staples intelligens és ihletett éneklése az elvontabb közléseket is érthetően és átérezhetően közvetítette, miközben világos színezetű tenorja a darab drámai részeit is jól bírta erővel. A reveláció erejével hatott Láng Dorottya produkciója. Az énekesnő ritka vendég itthon, pedig megszámlálhatatlan árnyalatra képes hangja a koncert legörömtelibb pillanatait okozta, mintha valóban egy másik világból szólt volna. Az énekesnő stabil mélységekkel, gazdag magasságokkal, széles dinamikai skálán szólaltatta meg az Angyal szólamát. Megbízhatóan teljesített James Rutherford is, főleg a második részben, a Haláltusa angyalának szerepében énekelt különösen emelkedetten.

Néhány nappal később a Purcell Kórus és a megalapításának negyvenedik évfordulóját ünneplő Capella Savaria adta elő Händel Theodora című oratóriumát.

A római helytartó, Valens, képviseli a személytelen hatalmat, megingathatatlanul és érdektelenül tölti be posztját. Különösebb motiváció nélkül, engedelmes fogaskerékként vesz részt a keresztényüldözésekben, semmiféle lelkiismereti aggálya nincs. Vele szemben a katonatiszt Septimius az igazság és a megbékélés embere, aki mai füllel hallgatva is egészen modern gondolatokat fogalmaz meg a szabadságról, az elfogadásról, a békés egymás mellett élésről. Ő az, aki a két világ, a pogány rómaiak és a kereszténység között áll, így nem élheti meg a közösségben feloldódás élményét, jó szándéka ellenére is magányos kívülálló marad (érdekes adalék, hogy a libretto eredeti változatában maga is megtér, ám ez a részlet nem került be az oratóriumba – úgy tűnik, Händel nem akarta a világot pusztán két táborra felosztani).

A mű központi kérdése, hogy mi lehet az embernek az életénél is fontosabb. A keresztényeknek szilárd hitük ellenére sem az elvakultság a fő vonásuk, inkább a lelkiismereti szabadság igénye vezeti őket. Úgy gondolják, hogy

A darab nagy erénye, hogy ezt a döntést ugyan magától értetődőnek mutatja be, ám mégsem könnyűnek vagy kellemesnek. Éppen attól heroikus az ember döntése, hogy amennyiben nem élhet autentikus életet, a nehézségek és fájdalmak ellenére is vállalja a halált.

Más Händel-művekhez képest a Theodora zenéje kifejezetten puritán, néha meglepően egyszerű, különösen a címszereplő megszólalásai. Az első két felvonást indító pogány kórus ünnepi zenéjéhez képes csak nagyon ritkán, és dramaturgiailag rendkívül fontos pontokon lép ki a darab az uralkodó lírai-elmélkedő hangnemből. Ezek egyike Theodorának a mennyei boldogságot festő áriája, és nagyon fontos a második felvonás (egy közkeletű anekdota szerint a komponista által is különösen nagyra tartott) zárókórusa. A naimi ifjú feltámasztását elmesélő részletben elképesztően erős kontrasztot képez a halott fiút sirató, visszafogott, szinte monoton dallamvezetés és a feltámadás boldogságát megjelenítő muzsika kitörő ujjongása.

Baráth Emőke nemzetközi sikerei is igazolják, milyen kivételes énekesnővel állunk szemben, szopránja nem csupán könnyeden, frissen szólt, de a Theodora szerepére gyakran jellemző mélyebb regiszterben is megőrizte vivőerejét. Emellett a művész érzékenysége, átszellemültsége is sokat hozzáadott a karakter hitelességéhez. Didymusként Balogh Eszter sem maradt el partnerétől, telt, sötét mezzoszopránja már önmagában lebilincselt, de stílusérzék és kifinomult szólamformálás tette teljessé a produkciót. Még sosem hallottam Szutrély Katalint olyan lágy pianókat énekelni, mint Irene szerepében, áriái a szelíd hit hangján szólaltak meg. Septimius összetett karakterét Megyesi Zoltán formálta meg, a bonyolult lélekábrázolás mellett a zeneszerző őt is megajándékozta egy különösen finom szépségű áriával, melyet a tenorista líraian vezetett dallamívekkel adott elő. Valens helyenként rendkívül mély szólamát Cser Krisztián heves temperamentummal és stabil hangon valósította meg.

Vashegyi György a rá jellemző precizitással, valamint alapos mű- és stílusismerettel szólaltatta meg a darabot, vezényletével a Capella Savaria rendkívül kidolgozott hangzásélményt nyújtott, a zenei folyamatok lenyűgöző erővel vezették végig a hallgatóságot a súlyos drámai történéseken. A kivételes szakmai tudással és énektechnikával rendelkező Purcell Kórus ezúttal is remekelt, árnyaltan közvetítették a tömegek lélektani folyamatait.

A mai korban, amely a halálra mint az embert fenyegető legfőbb rosszra tekint, nemcsak Händel több mint kétszázötven évvel ezelőtti műve tűnhet távolinak, de Elgar alkotása is a múlt század elejéről. A közelmúltban azonban a világjárvány szomorú következményeként sokan elemi erővel szembesülhettek saját létük végességével, egy ilyen helyzetben pedig igen fontos olyan művekkel találkozni, melyek kérdéseket vetnek fel az élet értelmével kapcsolatban, és azt feszegetik, hogy

Fejléckép: Händel: Theodora (fotó: Csibi Szilvia / Müpa)