Néhány arc dühöngött az április 16-án kiosztott zenei Pulitzer-díj kapcsán. De még érdekesebb, hogy az a két klasszikus zeneszerző, Michael Gilbertson és Ted Hearne, akik elől Lamar elhappolta a díjat, örültek a hip-hop zenész sikerének. „Rajongója vagyok a zenéjének” – mondta Gilbertson. –

„Emlékszem, egyszer a Yale tanulójaként hallottam néhány diáktársamat arról beszélni, hogy a zenéje micsoda teológiai és konceptuális narratív mélységgel bír, és engem is lenyűgözött.”

Kicsit görcsös megfogalmazás. A másik komponista szabadabban fogalmaz: „Imádom a Feel című számát” – vallotta be Hearne. – „Hihetetlen költészet, hihetetlen ritmus [groove], imádom az általa használt hangmintákat, az intenzitást, azt ahogy b*szakodik az idővel a szám végéhez közeledve.”

Hearne szerint Kendrick Lamar zenéjét rendkívül sokan szeretik, ezért nagyon fontos ez az év a Pulitzer-díj és a hip-hop számára.

„[Kendrick] nagyon merész, kísérletező és eredeti művész. Egyike azoknak, akik igazán újszerűt alkotnak.”

Hogy miért érdemes Kendrick Lamar zenéjét hallgatni? A fenti klasszikus zeneszerzők mellett egy csomó jazz-zenész is nagyra értékeli, Kamasi Washington szaxofonos például azt mondja, hogy kevés művészt látott annyira elkötelezettnek, mint Lamart: „Kendrick, benne megvan a dolog. A For Free? című számban olyan ritmusokat hoz létre, hogy amikor hallottam, rögtön azt mondtam, hogy oh, Kendrick, te már régóta vágod a jazzt.”

Kapcsolódó

Ez az ember fogja megváltani a jazzt

Legalább is ezt mondják róla a kritikusok. Az viszont már egészen biztos, hogy Kamasi Washington közel háromórás albumát most egy darabig nagyon nehéz lesz felülmúlni – és nem csak a zene miatt.

 A Slate újságírója, Jeremy Samuel Faust szerint hibás prepozíció, hogy miközben egy klasszikus zeneszerző esetében a legkisebb újítást vagy legalábbis rendhagyó jellemzőt készséggel elismerjük, sőt ünnepeljük, erre nehezebben vagyunk hajlandók egy hip-hop zenész esetében. „Meg kell kérdeznem magamtól, miért nem értékelem Lamar feszes Sprechstimme-jét (énekbeszéd)? Ugyanis ez a lehető legközelebbi akadémiai fogalom, amellyel a vokális stílusát leírhatnám: majdnem énekel, de inkább beszél, ami nem áll távol Leoš Janáček, Arnold Schönberg és Luciano Berio törekvéseitől (...).” Lamar zenéje az apró motívumokból építkezik, legyenek azok sample-ök vagy valódi hangszerekkel feljátszott részek, éppúgy, mint Steve Reich vagy Philip Glass legjobb műveiben. „Miért nem vesszük észre azokat a katartikus tempóváltásokat, amelyeket Elliott Carter, ennek a technikának a klasszikus zenei mestere féltékenyen figyelne?”

„Nagyra becsülöm, hogy nem azt adja az embereknek, amit a zeneipar a közönségnek szánna egy albumon” – mondja Robert Glasper jazzbillentyűs. Ha anélkül ítéljük meg a DAMN. című albumot, hogy nem hallgatnánk végig, az olyan, mintha a Halleluja-kórus alapján akarnánk megmondani, hogy milyen a teljes Messiás-oratórium. Lamar Pulitzer-díja arra kell, hogy késztesse a zeneszerzőket és a zenészeket, hogy elgondolkozzunk, mitől nagy dolog a hip-hop, és észrevenni a műfajban azt, ami csak az alapos hallgatással tűnik fel.

Egy jó helyre kerülő Pulitzernek ki kell tágítani a horizontomat, nem pedig megerősíteni benne

– írja Faust.

Dalszövegek és a dac művészete

A hip-hop és a rap a fekete szubkultúrából származik, a dac, a kultúra fősodrával szembeni védekezés művészete a kezdetektől fogva. Általában a stílussal együtt jár a szitokszavak használata, ami rögtön felveti a zenehallgatás két aspektusát: vagy a gyönyört kutatjuk a zenében, vagy az esztétikai szépérzéket felülíró kifejezésigényt. Ha a DAMN. című albumot nézzük, a „szép” jelzővel nem megyünk sokra. Annál inkább a kreativitás, az eredetiség, az egyediség fogalmaival.

A DAMN. tanúsága annak, hogy Lamar számára a zene társadalmi gyógyszer. Elég, ha a nagyon is kifejező szöveget nézzük:

„See, in a perfect world, I'll choose faith over riches / I'll choose work over bitches, I'll make schools out of prison / I'll take all the religions and put ‘em all in one service / Just to tell 'em we ain't shit, but He's been perfect, world.”

(Szabad fordításban: „Nézd, egy tökéletes világban a hitet választanám az anyagiak helyett, a munkát a kurvák helyett, a börtönökből iskolákat csinálnék, fognám az összes vallást, hogy egyet szolgáljanak, csak hogy elmondják, hogy nem vagyunk senkik, de Ő tökéletes.”)

A Pride című szám dalszövegrészlete nagyon tömören reflektál arra, amit Pál apostol a római levélben így fogalmazott meg: „mert nem azt teszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök”. Az ember nem tökéletes, de ennek ellenére lehet ereje a hitre. És ahogy – nagyon gyorsan – eljut erre a gondolatra, párhuzamba állítja az iskolákat és a börtönöket, üzenve ezzel annak a társadalmi osztálynak, ahonnan ő is származik. (A szövegben vázolt ideális világban a börtön a társadalomba való visszatalálás eszköze lenne, nem pedig egy eszköze az intézményesült rasszizmusnak, amely csak arra jó, hogy bűnözőgenerációkat hozzon létre.)

A Conversation helyesen veszi észre, hogy a magas rangú Pulitzer Lamar díjazásával egy régi csorbát köszörül ki az amerikai zenetörténetben. A ragtime music, amelynek első mestere Scott Joplin volt, a fehér Irwing Berlin játéka nyomán terjedt el. A jazz Paul Whitemannal talált elismerésre. A swing fehér prófétája Benny Goodman volt, de még a rap műfajában is előbb díjazták Macklemore-t, mint sok autentikusabb művészt. Kendrick Lamar Pulitzer-díjával most ez a lánc megszakadt.

Szóval, akikben van hajlandóság – legyen – kezdje a To Pimp A Butterfly és a DAMN. című albumokkal. (A Butterfly zeneileg markánsabb, így aki erre az aspektusra kíváncsi, hallgassa inkább azt az albumot. A DAMN. egy picivel kevésbé üt a szöveg alaposabb befogadása nélkül.)

Jó zene, hidd el, nem véletlenül díjazták.