Sean Parker, a Facebook egyik alapító-elnöke pár napja elmondta, hogy amikor megtervezték az azóta legnagyobbra nőtt közösségi hálót, nem tudtak kalkulálni annak kulturális hatásával. Viszont már akkor olyannak tervezték, hogy az emberek minél több idejét és figyelmét elvegye. A Facebook, a Twitter és más platformok nem csak abban meghatározók, hogy milyen politikai nézeteink alakulnak ki, és a személyre szabott algoritmusoknak megfelelően milyen tartalom kerül elénk, hanem hogy milyen kultúrát fogyasztunk. És ekkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy egy olyan rendszerben, ahol a "minél kevesebb idő alatt minél több inger" elve érvényesül, lehet-e helye a klasszikus zenének?
35806428705 daf298c8bd b
A fiatal hegedűvirtuóz Ray Chen felvette az iramot, és akkora rajongótábort épített a YouTube-on, Facebookon, Instagramon és Twitteren, amekkorát csak lehetett. Nem könnyű a dolga: ahhoz, hogy a rajongók hitelesnek érezzék Ray Chen posztjait, a hegedűművésznek személyesen kell foglalkozni a közösségi hálóval. Még szerencse, hogy ezt ő örömmel teszi: "Mindannyian ismerjük a sztereotípiát, miszerint a klasszikus zene túl komoly, de a zenészek hihetetlen vicces emberek. Egyszerűen csak szégyellősek kicsit. Azt hiszem, a közösségi háló megmutatja az ő emberi oldalukat." Az okoseszközökkel eltöltött órák nem voltak hiába Ray Chen esetében. "Más embereket látok a koncertjeimen. Sok-sok fiatalt" – meséli, és vállalt célja, hogy a következő generációt megszólítsa a klasszikus zenével. Chen videói számos gyereket ösztönöz a hangszertanulásra, és a közösségi hálón bemutatott imidzse alapján példakép a fiatalok előtt.
De igyekezzünk nem nevetni a következő kérdésen: használná-e a Facebookot például Glenn Gould? Beethoven? Bartók Béla? Képzeljük el Sztavinszkijt, aki 1913-ban frakkos szelfit posztol, mert izgatottan várja a Tavaszi áldozat premierjét! Vagy Bachot, aki #solideogloria hashtaggel képet tölt fel az Instagramra, mert befejezte a Máté-passió kottáját. A kérdés ez:
A komolyzenével foglalkozó külföldi Facebook-oldalak közül a ClassicFM rendelkezik a legaktívabb és legmasszívabb követői táborral (1,4 millió lájkoló), de egymillió felett követik a Berlini Filharmonikusokat, és több mint 900 ezren Gustavo Dudamelt. A hazaiak közül a Virtuózok Facebook-oldala a legforgalmasabb (több mint 100 ezer követő), és alighanem ők végzik a legjobb PR-tevékenységet is. A Virtuózok stábja ugyanis rájött a social media vonzástörvényére:
És kiket lehetne könnyebben és rokonszenvesebben bemutatni a közönségnek, mint a fiatal tehetségeket, akikkel csupa jó történik, és ezeket meg is lehet osztani a nagyérdeművel?
pexels-photo-262545
Mi vonzza a social platformok felhasználóit?
Mármint az előzőleg említett hitelességen túl. Ma már senki nem fog sikert aratni a közösségi oldalakon, ha csupán tudatja, hogy koncertje lesz a jövő szerdán. Viszont annál nagyobb érdeklődésre tart számot egy mókás szelfi, egy leleplező videó vagy egy olyan fotó, amely főzés, takarítás, gyakorlás vagy sportolás közben ábrázolja a művészt. Rajongani szeretünk, és rádöbbenni, hogy imádott hegedűművészünk is ugyanolyan ember, mint mi.
A másik kedves elfoglaltságunk meglepődni, cuki dolgot látni, amely gyorsan és megbízhatóan endorfinnal jutalmazni az agyunkat. A WQXR.com gyűjtése szerint 2014-ben a Facebookon a klasszikus zenei tartalmak közül Renée Fleming Super Bowl-szereplése pörgött a legjobban, ezt egy dán zenekar viral videója követte, ahol a zenészek úgy játszanak, hogy előtte közvetlenül erős chilipaprikát ettek. Népszerű volt Rafael Nadal megjelenése a barcelonai operaházban és egy Bach zenéjére táncoló elefántokat megörökítő videó is. Csupa olyan dolog tehát, amely nem túl lényeges, nem maradandó, és még az illúzióját sem adja annak, hogy a felhasználó kultúrát fogyasztana.
A közösségi háló érdektelenségét a kulturális tartalmak iránt egy olyan portál is érzi, mint a Fidelio. Ha a Facebook algoritmusa a Harvey Weinstein-ügyet részesíti előnyben, nem sok olvasót vonzunk azzal, hogy érdekes cikkünk jelent meg Auer Lipótról. A felhasználók olyan tartalmat fogyasztanak könnyen, ami már ismerős nekik – tehát azért kattintanak, hogy saját ízlésük és véleményük pillanatok alatt megerősítést nyerjen. A közösségi háló nem kedvez az új tartalmak felfedezésének és az elmélyülésnek. Pedig a klasszikus zene éppen ilyen lenne.
Kapcsolódó
No, akkor mégis ki alapította az orosz hegedűiskolát?
Auer Lipót, aki Leopold Auerként vált jelentős hegedűművésszé és tanárrá, 1868 és 1903 között nem nevelt ki egyetlen világhírű tanítványt sem. Aztán jött Mischa Elman.
A klasszikus zenei cikkek szerzőinek sokszor cicás gifekkel kell a modern olvasók figyelmét fenntartani.
Instant Mozart
Nicholas Carr magyarul is megjelent könyvében (Hogyan változtatja meg az agyunkat az internet?) arról ír, hogy a folyamatos online jelenlét és a közösségi média újrahuzalozta az agyunkat. Gondolatmenete nem kis intéssel szolgál: Carr szerint az agyat a rendszeres tevékenységek formálják a legerőteljesebben, így az internetezés is. A közösségi média legfőbb negatív hatása, hogy megszünteti azt a képességünket, hogy egy dologra koncentráljunk hosszabb ideig. Személyes példát idéz: a szerző egyre nehezebbnek találja, hogy hosszú könyveket elmélyedve olvasson, vagy szellemi munkát végezzen anélkül, hogy egy-egy beérkező email megzavarná. Az internet által újraalkotott agy kevésbé alkalmas tanulásra, és szépen lassan csak a rövid, pillanatnyi ingerekre reagál. Például egy cicás gifre vagy egy meghökkentő fotóra az interneten.
vagy egy hosszabb operával, oratóriummal, amelyeknek befogadását tönkreteszi, ha közben Facebook-értesítés pittyeg vagy email érkezik? Egyáltalán tudunk-e még teljes figyelmet szentelni valaminek negyven-ötven percig, vagy pár perc múlva elfáradunk, mert a zenemű nem elég harsány ingersorozat az agyunk számára? És ha a közösségi média az ingerek lyukasra lőtt céltáblájává formálta az idegrendszerünket, helye van-e a klasszikus zenének a Facebookon, az Instagramon vagy a Twitteren?
hírlevél
