Március 27-én kivételesen izgalmas koncerten lépett fel a Concerto Budapesttel Andrej Korobejnyikov: a program törzsét két variációsorozat alkotta. Szergej Rahmanyinov és Witold Lutosławski egyaránt Paganini 24. caprice-ét dolgozták fel, ezeket együtt játszani már a memorizálásban is nehéz feladat.
„Nagyon érdekes egymás mellé helyezni ezeket az alkotásokat. A két zeneszerző megközelítése egészen különböző” – mondja el Andrej Korobejnyikov a koncert előtt. „Rahmanyinov rapszódiája mély, tragikus darab, amely jól illik a concertóinak sorába, de közben számos invenció megtalálható benne, például a főtéma megfordítása. Lutosławski, akinek ez egy korai műve, sokkal modernebb, kísérletezőbb.”
„Számomra csodálatos, hogy a két mű keletkezési ideje között alig 7-8 év van” – teszi hozzá Keller András, a Concerto Budapest zeneigazgatója. Lutosławski sorozata, amelyet 1941-ben komponált, és a világháború idején bárokban, egy zenészpartnerével adott elő, szerinte keményebb, szikárabb.
Igen, de mindkettőben megvan az a diabolikus hang, ami Paganinitől ered
– mondja a szólista.
Korobejnyikov játékát nem először hallja a közönség – legutóbbi fellépéséről mi is írtunk. „Annyira örülök, hogy vele játszhat a Concerto Budapest. Ahogy ő zongorázik, az tiszta, nemes, virtuóz, és éles elme áll mögötte” – jelenti ki Keller, mire a zongoraművész nevetni kezd: „Olyan furcsa ezt a másik székről hallgatni.”
Andrej Korobejnyikov (Fotó/Forrás: Posztós János)
Korobejnyikov tizenkilenc évesen végzett a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, gyakran emlegetett érdekesség, hogy ez korábban csak Rahmanyinovnak sikerült. Mégis megingott a zenei pályán, így elvégezte a jogi egyetemet is. „Kisebb válságban voltam muzsikusként. De nem vagyok kakukktojás, Csajkovszkijnak és Sztravinszkijnak is volt jogi diplomája” – magyarázza, aztán rögtön visszakanyarodik a zenéhez: „Persze zongorázni sokkal jobban szeretek, mint papírok között ülni. Csodálatos dolog előadónak lenni. Minden alkalommal, amikor közönség elé kerülök, és látom a csillogó szemeket, vagy egy koncert után, amikor elbizonytalanodom magamban, és felkeresnek a hallgatóim, megnyugszom. Nekünk felelősségünk van: egy este 2-3 ezer ember két órát áldoz ránk az életéből.”
Erre természetesen soha nem szabad gondolni a színpadon, veti közbe Keller András. „Nem, valóban nem” – egyezik bele Korobejnyikov. Azt mondja, a színpad számára olyan, mint egy oltár.
Itt elfelejtheted, hogy ki vagy, mi a neved, és átadhatod magad a folyamatnak.
Andrej Korobejnyikov és a Concerto Budapest próba közben (Fotó/Forrás: Posztós János)
Miért fontos, mekkora Szibéria?
Van olyan, hogy orosz zongoraiskola? – kérdezem. Hiszen a legtermészetesebb módon emlegetjük Auer orosz hegedűiskoláját, viszont annyi orosz pianista járt nálunk az utóbbi időben, hogy sejtek a játékukban valami összetartó erőt.
„Egyszer, amikor az első zongoratanárommal, Natalia Sanovichcsal beszélgettem, ugyanerről esett szó. Belülről nézve úgy tűnik, hogy nincsen, hiszen akár Moszkván belül is többféle iskola van – például Gilelsé és Richteré, akiknél már abban is különbség van, hogy hogyan nyúljunk a zongorához” – magyarázza Korobejnyikov. – „De a tanárom világított rá, hogy
az orosz tanárok gyakran beszélnek allegóriákban, irodalmi és képzőművészeti utalásokban.
Amikor Londonban tanultam, azt tapasztaltam, hogy ott ez nem jellemző. Ők sokkal egzaktabb módon közelítenek a zenéhez. Persze ez nem minőségi különbséget jelent, hiszen az egész világon mindenütt vannak kiváló zenészek.”
Keller András (Fotó/Forrás: Posztós János)
Az oroszok többet adnak a képzelőerőben. Ebben tényleg lehet valami.
Keller András szerint természetszerűleg a muzsikusok anyanyelvéből is fakad a játékuk stílusa. „Mi, magyarok például mindig az első szótagot hangsúlyozzuk a beszédben, a zenében pedig az ütem-egyet. A németeknél az ütem első taktusa lebegőbb, és amikor egy magyar német zenét játszik, erre is gondolnia kell.”
A két zenész szerint ez vitán felül áll.
„Az orosz rendkívül zenei nyelv, akár hangsúlyokon, hangmagasságon is múlhat egy frázis jelentése” – teszi hozzá Korobejnyikov. „Az oroszok hosszú frázisokban gondolkodnak, ez állítólag az én játékomon is hallatszik. De nem is csoda. Legutóbb, amikor Szibériában jártam, és átéltem a táj végtelenségét, a hatalmas tér élményét, megértettem, mennyire befolyásolja a természet a népzenét – de az előadói attitűdöt is. Hasonlóképpen, amikor Bartók III. zongoraversenyét játszom, szinte látom magam előtt a magyar tájat, a ködös völgyeket, a Dunát.”
Tavaszi áldozat
„Ma nehéz koncert lesz” – mondja Keller András, mielőtt leülnénk az interjúhoz. Függetlenül attól, hogy botrány volt-e Sztravinszkij Tavaszi áldozatának bemutatója (erről bővebben itt olvashat), a balett a 20. század egyik zenei mérföldköve. Mit kell tenni karmesterként ahhoz, hogy ez a mű ma is olyan modernnek hasson, mint száz éve? Nem ez számít, mondja Keller.
Most a darab népzenei inspirációira akarunk figyelni, ami kevés előadásban domborodik ki igazán. A legtöbb zenekar örül, ha túljut ezen a nehéz darabon.
Utolsó kérdésem a két művészhez, hogy, ha már rítus, van-e rítusuk, szokásuk koncert előtt. Korobejnyikov a megfelelő lelkiállapotot szeretné elérni, mielőtt a színpadra lépne. „Ahelyett, hogy azon izgulnék, hogy a megfelelő hangjegyeket játsszam le, arra törekszem, hogy az első pillanattól kezdve benne legyek a zenében. Ilyenkor játszok néhány darabot, például Arvo Pärt Spiegel im Spiegeljét. Egyszerű darab, de mindig célt talál.”
Keller András azt mondja, ő egyszerű eset. „Általában húst eszem, de a koncert napján csak tésztát. És mindig beiktatok a fellépés előtt egy rövid alvást is.”
hírlevél
