A mostani Smile visszatérés az Alive és a korábbi Jacky Terrasson és Reach trióműfajához. Ám közreműködött Stefano Di Battista (úgy hírlik, neki is érkezőben van az új lemeze) debütáló CD-jén, „randevúzott” egy lemez erejéig Cassandra Wilsonnal (Rendez Vous), és már kvintettlemezen is közreműködött (What it is). A 38 éves Jackynek ez a nyolcadik lemeze, s ezen kívül még számos alkalommal vendégeskedett.

Harmadrészt egyszerre európai és amerikai zenész – már ha egyáltalán érvényes ez a megkülönböztetés. A Smile mintha úgy lenne összeállítva, hogy bizonyítsa: nem érvényes, legalábbis nem Terrasson esetében, aki maga is „interkontinentális” származású és neveltetésű. Ez a lemez váltva hoz párizsi és amerikai számokat. A válogatási paletta igen széles: Stevie Wonder ugyanúgy standard lesz, mint Charlie Chaplin, de megtaláljuk a legismertebb jazzmelódiákat (Autumn Leaves, My Funny Valentine), Terrasson sajátos humorával fűszerezve, valamint egy saját számot is.

Negyedrészt: nemcsak ennek a lemeznek, hanem mindegyik általam ismertnek saját hangja, hangulata van. Ennek pl. mosolygós. De nem nevetős, nem harsány. Chaplin nem Stan és Pan: ez sokkal intellektuálisabb humor. A kollégák (Sean Smith és Rémi Vignolo adja a basszust, Eric Harland pedig dobol) ebben remek társak. A mosolygás mellett meg kell említenünk: van ebben a zenében valami nőies – ez Jacky leglágyabb lemeze (a legkeményebb pedig talán a Rendez Vous volt, talán az isteni Cassandrának hála). A nőiesség persze nem érzelgősséget jelent, inkább halkabb hangütést, ahol minden szólam fontos. Jacky nem tolakodik, bár – férfiasan – vezeti a triót. Ezt is szeretem benne.

És ahogy egyre többet hallgatom e lemezt, egyre jobban szeretem.