Ez a harmadik alkalom, hogy Mozart utolsó hegedűversenyéhez volt szerencsém az Anima Musicae kíséretével. Az, hogy gyakran szerepel a darab a zenekar műsorain, egyértelműen hallható volt: az együttes szempontjából ez volt a hangverseny legstabilabb, legszebben megformált, legjobban együtt lélegző és összességében is legtökéletesebben kivitelezett darabja. Örömmel tapasztaltam, hogy a fúvós kisegítők, különösen a két kürt is sokkal jobban szólt, mint korábban: ezúttal hiba nélkül teljesítették a kitűzött feladatot. Ez a teljesítmény most már bátran összemérhető akár a példaképüknek tartott Liszt Ferenc Kamarazenekarral is.

De az átok ezúttal is lesújtott. Tavaly novemberben Stuller Gyula fogott ki elég rossz napot, idén júniusban Horváth Béla maradt alul 3-1-re a zenekarral szemben, így abban reménykedtem, hogy Baráti Kristóf megtöri ezt a sorozatot. Neki sem sikerült, de ezúttal az égiek nem őt, hanem hangszerét rontották meg. A hőmérséklet vagy a páratartalom hirtelen változása megtréfálhatja a vonósokat: a hangolásra szolgáló, fából készült kulcsok ilyenkor hajlamosak lehetnek a beragadásra, de olyan is előfordulhat, hogy nem tartanak elég jól. A szünet után ez utóbbi történt. Barátinak már a bejövetel után gondjai akadtak hangszerének pontos behangolásával, és bár némi kínlódás után sikerrel járt, az instrumentum az első tétel alatt megint elhangolódott, ami nem kis bosszúságot okozott neki. Bár a körülmények ellenére intonációs gondjai alig akadtak, játékának összessége mégis megszenvedte mindezt: a stílushoz képest sokszor túlzottan markánsan indította a hangokat, és ezzel összefüggésben a tételt egyfajta, már-már az erőszakosság határát súroló attitűd uralta. Így a Horváth Béla-féle produkcióhoz hasonlóan nemigen tudott érvényesülni a darab párbeszédes jellege, ezúttal sem a zenekar miatt.

Mivel Baráti Kristófot sem most hallottam először, nem gondolom, hogy ez lett volna az eredeti szándéka. Valóban bosszantó lehet, ha valakivel ilyen történik. A második tétel előtt sikerült a hangszert rendbe tennie, bár ennek ellenére a lassú tételt sem éreztem még százszázalékosnak: valahogy benne maradt az első tétel küzdése. A záró rondó volt az, ami megmutatta, hogy milyen változatosak lehettek volna az előzmények. Baráti játéka hol igazán elegáns, gracioso volt, hol pedig markánsan férfias, risoluto - pont azt a két karaktert keltette életre, amelyeknek váltakozása Mozart zenéjének magvan. Külön megemlítendő és jónak tartható, hogy a törökös-magyaros epizódban mert élni "csúnyább" hangszínekkel is. Ez volt a Mozart-koncert azon része, amely a hangverseny első, igazán pompásra sikerült félidejét idézte.

Annak ellenére, hogy az Anima Musicae Kamarazenekar régizene-asszisztense, Dinyés Soma is közreműködött csembalón az est első műsorszámában, Bach BWV 1042-es E-dúr hegedűversenyében, az előadást ezúttal a Baráti-féle Bach-stílus uralta. A mindenféle előadói irányzattól független, cserébe végletekig letisztult, sallangoktól mentes játékmód ugyan nem helyezte radikálisan más megvilágításba a művet, de talán pont ettől volt igazán jó. Kiemelendő, hogy a ritmikusság és az éneklő játékmód ezúttal kéz a kézben járt és nem egymás rovására valósult meg. Különösen Baráti játékának erőssége volt ez, aki a megcsörrenő telefon ellenére is varázslatosan játszotta a darab igen megrendítő lassú tételét. (Ezen incidens miatt ezt a részt a koncert végén megismételték.) Baráti emellett hatásosan, de nem hatásvadász módon csillogtatta virtuozitását a zenei szövetet tekintve bonyolultabb szélső tételekben. Egyébként ebben a darabban támadt egyedül az az érzésem, hogy a zenekar mintha még nem nőtt volna fel ehhez a feladathoz: megilletődöttek, visszafogottak voltak. Túlságosan "kísérő" felfogásban játszották Bach concertóját, holott a szólista itt csak primus inter pares - Baráti pedig hallhatóan igyekezett többször is a háttérbe vonulni, "elvegyülni a tömegben". Lehet, hogy ez a bizonytalankodás csak a hangverseny kezdését általában jellemző drukknak volt köszönhető, mégsem gondoltam volna, hogy a következő műsorszám olyan briliánsan sikerül, mint ahogy az történt.

Érezhető volt, hogy Mendelssohn d-moll hegedűversenye volt mind a szólista, mind a zenekar számára a "hazai pálya". Hallható volt, hogy ebben az előadói stílusban érzik otthon magukat, ez az a nyelv, amit legjobban - talán anyanyelvi szinten - beszélnek. Baráti Kristóf életerős hegedűhangja a zenekart rendkívüli módon inspirálta, a Bach-műben tapasztalt, helyenként fás hangnak semmi nyoma nem volt, és jóval bátrabban, kezdeményezőbben játszottak, mint előtte. Az előadók fiatalos lendülete és Mendelssohn eme korai remekműve, azt hiszem, jól kiegészítették egymást. Különösen a karakteres nyitótételben és a tüzes fináléban volt mindez érzékelhető. Utóbbiban a zenekar és a szólista rendszeresen egymás szavába vág, ami a Mozart-koncert első tételét is jellemzi; visszagondolva ez is csak azt erősítette bennem, hogy a szünet utáni produkció nem szándékosan volt olyan, amilyen. Azt gondolom, hogy a széles dinamikai skálán mozgó, érzelmektől túlcsorduló Mendelssohn-mű jobban illett az est előadóihoz, mint mondjuk a kissé kimért Bach- vagy a merész, de alapvetően valahol mégiscsak klasszikusan mérsékelt Mozart-darab.

Előzetesen az est egyik kérdése volt számomra, hogy hogyan lehet egy ekkora teremben egy ilyen volumenű hangversenyt megrendezni. A zenekar a lehető legalacsonyabb létszámú volt, de még így is ki kellett venni egy sornyi széket, hogy ők is és a közönség is elférjenek. Ez gyakorlatilag úgy valósult meg, hogy az első hegedű-szólam éppen csak nem ütötte bele a kezét az első sorban ülőkbe. Emellett számomra érezhető volt, hogy a szólista, de különösen a zenekar szívesen adna jóval többet, de az akusztika nem engedi, mivel így is minden erőteljesebben szólt. Az is kérdés, hogy azok, akik szinte centikre ültek az előadóktól (mint jelen sorok írója), milyen torzításban hallották a hangversenyt a távolabb helyet foglalókhoz képest. Mindezek ellenére nem tartottam a kezdeményezést rossz ötletnek, hiszen cserébe olyan közvetlen atmoszféra alakulhatott ki, amire máshol nem kínálkozik lehetőség. A közönség reakciójából ítélve igazat kell, hogy adjak az est szervezőjének, Jakobi Lászlónak.