A Hagen-vonósnégyes Mozart-interpretációja konzervatív úton jár. Az előadóknak esze ágában sincs régizenés allűröket átvenni, sőt bizonyos pontokon mintha inkább a nagy elődöket idéznék meg (gondoljunk a ritkán ugyan, de mégis előforduló portamentókra, a gyakori vibrátóra). Minden a helyén van, előadásmódjuk mégsem válik unalmassá: Ennek oka részint az, hogy az együttes tagjai (egy kivétellel) születésük óta ismerik egymást: a Hagen-kvartettet eredetileg négy testvér alapította. Ehhez a kedvező kiinduláshoz járul rengeteg munka, két és fél évtizednyi tapasztalat, siker – és tehetség.

Mind a négyen nagyszerű hangszeres zenészek. Figyelnek egymásra – és figyelnek Mozartra: a darabokat szemmel láthatóan nemcsak eljátsszák, hanem előzőleg végig is elemzik, így a hangsúlyozás, a tempó- és hangerőváltás nem a véletlen vagy a pillanat szüleménye, hanem a mozarti logika kiszolgálója. Ez már eleve garancia arra, hogy egy olyan műsor se váljék unalmassá, ahol négy különböző Mozart-kvartett hangzik el, hiszen a négy mű: a D-dúr divertimento (K136), a C-dúr (K 157), a d-moll (K421) és a B-dúr (K 589) vonósnégyes négy nagyon különböző világ. Ám Hagenéktől távol áll, hogy mindig mindent ugyanúgy játsszanak: a kotta számos helyen lehetőséget ad a pillanat ihletének is – az együttes ezeket ki is használja. Így az interpretáció egyszerre jól fésült és bátor. Az első hegedű (Lukas Hagen) épp annyi, amennyi szükséges (pl. a Divertimentóban szólistább, a d-moll vonósnégyes lassú tételében visszafogottabb), hegedűhangja nagyon szép – az egész együttes hangzása is az. A tempók a darabok súlyához igazodnak: a Divertimento alapvetően gyors, a d-moll vonósnégyes inkább lassú. Rácsodálkozunk az ismert művekre: ilyen egyszerű a d-moll súlyossága, ilyen bonyolult a B-dúr jó kedve? Igen – Mozart a legnehezebb falat, de van, aki képes megbirkózni vele.

Egész másképp jó a Holland Fúvósegyüttes Mozart-előadása. Itt a szó színházi értelmében is előadásról kell beszélnünk, és nemcsak azért, mert a közönség figyelmét jóval a kezdés előtt a kivetítőre irányítja a szöveg: „Kedves Papa”. Mozart K 361-es Gran partitáját az együttes úgy szólaltatja meg, hogy az első oboista, aki egyben „koncertmester” is, Mozart leveleiből olvas fel. Előtte gyertyafény, kalitka, benne (felhúzható) kanári, a felolvasó fején (a második oboista közreműködésével) paróka. A holllandok játszanak. Mosolygunk az apró színházi ötleteken, noha a levélfelolvasás igazán nem teátrális műfaj. Mosolygunk a második basszetkürtön, aki a felolvasás közben összekacsint zenésztársaival – és velünk is. Mosolygunk, pedig nem kellene, mikor zenélés közben csúnyán néz a notórius köhögőkre. Mosolygunk, a hollandok ugyanis játszanak: Mozart zenéjét, Mozart zenéjével. A felolvasónak még ideje sincs újra pultja mögé ülni, mikor a többiek belecsapnak a következő tételbe – de nem szenvedünk hiányt: a második oboista addig is helyettesíti az elsőt.

Mellesleg: ragyogóan zenélnek. Értik a művet. A hangzás lenyűgöző (bár olykor úgy hallom, az amúgy csodálatos hangú oboistának – vagy a nádjának – jól esne egy pohár víz), az se zavar, hogy olykor a kürtök, olykor a bőgő robusztus hangra vált: nem akarják azt az érzetet kelteni, hogy a műnek ilyennek kell lennie – csak azt, hogy ilyen is lehet.

Tizenhárom zenész közösen improvizál, de megteheti: a kottát (méghozzá az Urtextet) és egymást fölényes biztonsággal ismerik – a stílust is. Ezért fér bele egy ilyen „kócos” koncerten több is, mint amennyit egy lemezen megszoktunk – noha egyetlen hangot sem játszanak Mozart ellenében. Hogy az oboa vagy a klarinét tényleg a kanárit utánozza-e a mozarti szándék szerint, nem érdekes: ebben az előadásban, a levelek hallatán elhisszük. A levelek felolvasása, ha meg is töri a koncertélményt, segít belépnünk a hermeneutikai körbe. A produkció egyben interpretációtörténeti aspektust is kap.

Ám téved, aki azt képzeli, hogy a Nederlands Blazers Ensemble előadásában a Gran partita pusztán illusztráció, szórakoztató zene. Az Esz-dúr lassú tétel, a klarinétok, basszetkürtök dominálta hangzás más tételekben is A varázsfuvola beavatászenéit előlegzi. A más (neves) előadóknál szinte appendixnek ható záró tétel interpretációjukban nem induló: a közjátékokban sorra felfedezhetjük az előző tételek zenei karaktereit, e tétel tehát a mű szintézise, egyik legfontosabb tétele.

Az NBE Mozartja tehát másképp: játékosabban, látszólag komolytalanabbul jó, mint Hagenéké. Ám mindkettőben vannak közös vonások. A cikk elején azt írtam, nem tudom, hogy kell Mozartot játszani – abban viszont biztos vagyok, hogy vannak nélkülözhetetlen feltételei. A kotta- és stílusismeret, a művek elemző közelítése, a fölényes hangszeres tudás, az együttzenélési képesség konzervatív erényei mellett az invenciót, a zenélési kedvet és örömöt emelném ki, mely külsőleg másképp ugyan, ám mindkét együttesre oly jellemző. Hogy ezenkívül mi a titkuk? Reméljük, lesz még alkalom Pesten kilesnünk.

(2006. március 31. 19:30 Olasz Kultúrintézet; Budapesti Tavaszi Fesztivál 2006 – A Hagen Quartett Mozart-hangversenye; D-dúr divertimento, K 136; d-moll vonósnégyes, K 421; C-dúr vonósnégyes, K 157; B-dúr vonósnégyes, K 589)

(2006. április 2. MTA Díszterme 19:30; Budapesti Tavaszi Fesztivál 2006 – "Levelek Mozarttól" - a Nederlands Blazers Ensemble koncertje; Mozart: B-dúr szerenád, K 361 "Gran Partita”)