Lassan mindenki elhatárolódik Tony Palmer új dokumentumfilmjétől, amely Mozart évében arra kíván rávilágítani, hogy a patinás salzburgi fesztivál milyen közel állt a nácizmushoz, az antiszemitizmushoz.

Heinz Fischer, Ausztria köztársasági elnöke arra emlékeztet, hogy az idei január 27-e nemcsak Mozart születésének 250., hanem Auschwitz felszabadításának 61. évfordulója is. A nap egyszerre jelképezi a zseniális alkotókészséget és a pusztítást, a mennyet és a poklot. Ezzel a gondolattal fejeződik be az a dokumentumfilm, amely a nyolcvanhat éves Salzburgi Ünnepi Játékok történetét dolgozza fel, és amely érzékeny sebeket tépett fel Ausztriában.

Tony Palmer brit rendező, aki számtalan komoly- és könnyűzenei témájú filmjével - köztük a Sztravinszkijról, Maria Callasról, Wagnerről szóló portréival - már nevet szerzett magának ebben a műfajban, ezúttal a csillogó, világsztárokkal fémjelzett salzburgi fesztivál történetét mutatja be három óra tizenöt percben. Nagy apparátust mozgat. Megszólalnak énekesek Dietrich Fischer-Dieskautól Anna Netrebkóig, karmesterek Sir Simon Rattle-től Valerij Gergyijevig, szólisták Anne-Sophie Muttertől Alfred Brendelig, igazolva azt a tényt, hogy a festői szépségű, történelmi város a klasszikus zene óriásainak éves találkozóhelye. "Salzburg mindenki álma, minden zenész ott akar fellépni. Nekem szerencsém volt, hogy megadatott ez a lehetőség" - vallja Placido Domingo.

KARAJAN, A NAGY DIREKTOR

A világhírű színházi és zenei fesztivált 1920-ban a kor kimagasló rendezője, Max Reinhardt és a költő Hugo von Hofmannstahl alapította - Richard Strauss támogatásával - azzal a céllal, hogy az I. világháború utáni kiábrándulás után Ausztria a kultúrán keresztül visszaszerezze tekintélyét. Az alapítás óta minden év nyitódarabja Hofmannstahl Jedermann (Akárki) című drámája, és nincs olyan osztrák színész, aki ne tekintené megtiszteltetésnek, ha ebben a produkcióban játszhat, ahogy Klaus Maria Brandauer meséli.

A következő másfél évtizedben Salzburg az európai értelmiség és vezető művészek zarándokhelyévé vált. Itt vezényelt Toscanini, aki 1933 után megtagadta bayreuthi vendégszerepléseit, itt dirigálhatott Bruno Walter. Az 1938, Ausztria annektálása utáni náci időket részletesen taglalja a film, hangsúlyozva, hogy a fesztivál is behódolt a németeknek. Megszólalnak a kor nagy maestróinak leszármazottai, Karl Böhm fia, Wilhelm Furtwängler özvegye, hogy a kiszolgáltatottságot ecseteljék.

A film következő nagy blokkja a háború utáni időszak legbefolyásosabb egyéniségének, Herbert von Karajannak állít emléket, aki 1964-től 1989-ben bekövetkezett haláláig zeneigazgatóként világszínvonalú eseménnyé, a gazdagok pazar találkozójává tette az ünnepi játékokat. A kivételes egyéniségről az általa felfedezett karmesterek - Riccardo Muti, Seizi Ozawa, Zubin Mehta, Mariss Jansons - vallanak hálával és tisztelettel.

Váratlan fordulattal 1992-ben a konzervatívnak tartott Salzburgba Gerard Mortiert, a belga avantgárd rendezőt nevezik ki igazgatónak, aki felrázza a város nyugalmát politikus színházával.

A TIROLI ALMÁS RÉTES

A meghökkentő, de sikeres előadások között érthetetlen, pornográf vállalkozások is szép számmal akadtak. Utóda, Peter Ruzicka abban az értelemben is a modernizálás híve, hogy egyre több kortárs szerző mérettetik meg a meglehetősen sznob közönség előtt. A XXI. század elvárásainak kíván megfelelni a jövő szezontól hivatalba lépő Jürgen Flimm rendező, Salzburg következő igazgatója.

Palmer filmje kellőképpen ostorozza a salzburgi fesztivált körülvevő vásári hangulatot, Mozart áruba bocsátását a kolbásztól, a bortól, a parfümön át a csokoládéig. Mintha nyaranta "az egész Salzburg egy nagy tiroli almás rétesben üldögélve Mozarttal szórakozna" - halljuk a filmben.

A rendező kiáll azok mellett, akik a gondolkodtató, progresszív fesztivált kívánják meghonosítani Salzburgban, és az üresfejű milliomosok helyett vissza kívánják hódítani az értelmiséget, a szakértő közönséget. Filmje azonban - amely vizuálisan és verbálisan is végtelenül leegyszerűsített - mégiscsak a szűk látókörű gazdagoknak szól. A produkciót egy amerikai bankár, Peter Lusk finanszírozta, és a fesztivál akarata ellenére az amerikai patrónusok mutatták be egyes salzburgi mozikban a már DVD-n is kapható produkciót.

A filmben többször is szereplő Helga Rabl-Stadler, a fesztivál elnöke a bécsi Der Standardnak nyilatkozva elmondta, hogy Palmer korábbi munkáinak elismertsége győzte meg őket arról, hogy az archívumokat a rendező rendelkezésére bocsássák. A végeredménnyel viszont elégedetlenek. "Palmer filmje számos hibát, féligazságot, koronológiai tévedést tartalmaz, informálás helyett csak összezavarja a nézőt. 21 tárgyi tévedés után abbahagytam a számlálást" - mondja Helga Rabl-Stadler. Példaként megemlíti, hogy az 1937-es Don Giovanni-előadást a film annak a Solti Györgynek tulajdonítja, aki csak 1951-ben debütált Salzburgban. Peter Sellars, a neves amerikai rendező Mozart színpadra állításáról beszél a filmben, holott Mozartot soha nem rendezett Salzburgban. Salzburg egyik botrányaként kerül elő a majmok bolygóján játszódó Rigoletto, amit valójában Münchenben állítottak színpadra.

FASISZTA FESZTIVÁL?

A film a művészet és a politika komplex viszonyából Salzburg antiszemitizmusát és a nácizmushoz való közeliségét emeli ki, mégpedig úgy, mintha egész Ausztria tükörképét mutatná fel. Azzal a ténnyel, hogy magát a fesztivált is két zsidó (Reinhardt és Hofmannstahl) értelmiségi alapította, nem kíván foglalkozni, s azzal sem, hogy a kiváló zsidó származású művészek mindig a fesztivál meghatározó alakjai voltak. Annál több szót ejt a náci időkről, a horogkeresztekkel díszített Salzburgot Hitler kedvenc helyeként jelöli meg, holott a Führer csak egyszer járt itt, és köztudomású, hogy Bayreuthot tekintette a német szellemiség megtestesítőjének. "Természetes, hogy a fesztivál sötét időszakát is be kell mutatni - véli a fesztivál elnöke. - De képekkel hazudni senkinek sem szabad. Megbocsáthatatlan, ha valaki Salzburgba helyezi azt a berlini koncertet, ahol Furtwängler Goebbelsszel fogott kezet. Ez hamisítás."

A film a számonkérésben is következetlen, mert míg Karl Böhmöt, Wilhelm Furtwänglert elmarasztalja, addig magasztaló ódát zengedez a kétszeres náci tagsággal rendelkező Herbert von Karajanról. Művészi döntéseket is az antiszemitizmus hatásaként vagy annak kompenzálásaként értelmez.

Schönberg Mózes és Áron című operájának bemutatását Kurt Waldheim volt ENSZ-főtitkárnak, Ausztria egykori elnökének náci múltjával hozza kapcsolatba. Korngold kései salzburgi bemutatkozását is az antiszemitizmussal magyarázza. De kiemeli, hogy Ausztria könnyített antiszemita lelkiismeretén, amikor Franz Schrekert vagy Alexander Zemlinskyt játszott.

A salzburgi fesztivál vezetői, akik kellő odafigyeléssel menet közben is észrevehették volna, miről is csinál filmet Tony Palmer, ma már csak annyit tehetnek, hogy használhatatlannak, vitára érdemtelennek tartják a DVD-n piacra dobott alkotást. Tony Palmer pedig az alkotói szabadságra hivatkozva felháborodottan cenzúrának tekint bármiféle korrigálásra irányuló kérelmet. De mit is várhat egy fasiszta fesztiváltól?