Felső-Ausztriának a régióközpontja (amely 2009-ben Európa kulturális fővárosa lesz, mielőtt Pécsnek adná át a stafétabotot) most szembenézett kettős múltjával: Mozart egykor itt komponálta a Linzi szimfóniát; a születése kétszázötvenedik évfordulójára készült szkeccsfilmben az osztrák filmrendezők népes csoportja azonban pálcát tört a szent bálvány felett. Az, hogy kiskutyussal vakkantgatták el az egyik szimfóniáját, vagy sorra levágták Amadeus úrfi ujjait, még a konszolidáltabb jelenetek közé tartozik. Alighanem a békés és jómódban élő társadalom unalmát kompenzálják így a filmművészek.
Történelmi miliő ide vagy oda, Linz utcáin nőtt fel Adolf Hitler, valamint a tősgyökeres Adolf Eichmann, később Göring hatalmas összegeket pumpált itteni gyárépítésekbe, hogy a várost a harmadik birodalom ipari központjává tegye, s alig húszpercnyi távolságra innen épült fel a mauthauseni munkatábor is. Az Anschluss után a linzi főutcán hajtott kocsijával Bécs felé Hitler, nagy népünnepély közepette. A történelem e lapjait idézi fel az izraeli Micha Shagrir Bischofstrasse, Linz című dokumentumfilmje: a rendező 1937-ben született a címbéli utcában, az Eichmann család házának a szomszédságában. A film inkább a városból kiveszett zsidó kultúrán kesereg, ahelyett, hogy a hajmeresztő történelmi érdekességek nyomába eredne. Hogy Shagrir nagyapja és Eichmann apja egyaránt kisebbségbe tartozott (előbbi zsidó, utóbbi protestáns volt), és a vészidők előtt ismeretségben álltak egymással. Bár a két család párhuzamával (és főleg Eichmann személyével) reklámozza filmjét Shagrir, meghökkentő, hogy magát Eichmannt tabuként kezeli, alig hallunk róla valamit. A múlttal való szembenézés tehát részleges és részrehajló.
A grazi Diagonale, az osztrák filmszemle elindítója és korábbi igazgatója, Christine Dollhofer által létrehozott linzi fesztivál a kis költségvetésű európai független filmek népszerűsítését tűzte a zászlajára, vagyis az izgalmas, fiatal, egyéni hangok bemutatását. A versenyszekcióból kiviláglott, hogy az öreg kontinensen ma a minimalizmus a divat: zenei aláfestés nélkül, egyszerűen, kézikamerával figyelik az életet a rendezők, némi szemlélődő távolságtartással. Az egyik legjobban sikerült mű, a holland–belga közreműködéssel készült Guernsey érzékletesen vizsgálja egy középkorú nő mélyreható benső utazását: kolléganője öngyilkossága rádöbbenti, hogy a rutinos párkapcsolatban mennyire el tudja veszteni a saját arcát az ember. Ugyancsak kedvezően fogadták a Molly útja című német filmet, amelyben egy ír lány érkezik a néhai Ózd lengyel megfelelőjébe, hogy felkutassa a bányászfiút, akitől teherbe esett, s hogy a nagy kutatás közben naiv lányból nővé érjen.
Ironikusan szállt a fesztivál nemzetközi vendégei között a szállóige: "majd a Gisela nyer", mert ez a német film legendásan rossz. A zsűri mégis ennek ítélte a fődíjat. A két férfi főszereplő munka nélkül teng-leng (mégis mindig jól öltözöttek), és hogy elüssék az időt, provokálják a békés honpolgárokat, s rendkívül vontatott jelenetekben alázgatják a címszereplő Giselát, aki valami megfoghatatlan okból mindig visszatér hozzájuk. Hogy miért, arra – úgy tűnik – senki sem jött rá. Talán a rendező sem.
Szépszámú nézőközönséget mozgatott meg a háromszázezer eurós büdzséjű fesztivál: a vetítések egyharmada telt házzal ment, összesen tizenkétezer jegyet váltottak a filmekre.
Díjazottak
A legjobb film: Gisela (német, Isabelle Stever)
Ray közönségdíj: Kontakt (macedón–német, Szergej Stanojkovski)
A legjobb helyi filmművész: Gisela Hesser, Gregor Stadlober (Wir Lawog – Frauen haben’s schön)
hírlevél
