Számomra Mozart az egyik legnehezebb zeneszerző – vallja be rögtön az elején Eszter.
Miért olyan nehéz?
Mert nem enged semmi rápakolást! Romantikus zenében nagyon sok mindent el lehet vinni a végletekig, meg az érzelmek is rángatnak egy kicsit. Mozart azért nehéz, mert ha a klasszikus stílusjegyeket betartva játszod, igen könnyen unalmassá válhat. De akkor hogyan tudod úgy megcsinálni, hogy stílusos maradj? Követve a nyelvi elvárásokat, ahogyan megírta, s közben tudomásul venni, hogy itt vagy a XXI. században. A fuvola azért nagyon nehéz hangszer – és azért nem szóló instrumentum –, mert igen szűk rajta a dinamikai kifejezések lehetősége. Az előadóművészetnél nagyon fontos a dinamika, a ritmus, a tempó, az idő. Miről szól egy hang hosszúsága? Hogyan ütöd meg, miként kötöd össze, hogyan váltasz? Ez a Mozart-mű azért nehéz, mert nem mindegy, miként tudod elérni, hogy a második tétel ne ömlengős legyen, de mégis kicsorduljon az emberek könnye. Mert élet, halál, szeretet, minden benne van! Vannak olyan pillanatai a tételnek, amikor földöntúli világokba röpülsz. És az előadónak az a feladata, hogy megteremtse ezt az állapotot.
Azt mondják, otthagytad a klasszikus vonalat, és…
A szakma ezt mondja rólam, de nem így van! Nagyon jó, hogy megkérdezted, mert mindig frusztrál, ha mások mondják meg helyettem, mit csinálok… A szakma berakott egy skatulyába, miszerint azért jönnek annyian a koncertemre, mert könnyűzenei fuvolista vagyok. Elmentem a könnyebb ellenállás és a siker felé. Ezen mindig kiborulok, mert nem tudják, hogy közben eljátszottam A négy évszakot, a Charlotte előadásomban Bellini Casta Diva-ját, vagy átdolgoztam a legnagyobb operaáriákat. A sajtó sem ezekről ír, hanem a mellemről és a magánéletemről. Az elmúlt 25 évben több száz gyereknek próbáltam továbbadni, mit tanultam Rados Ferenctől és Kurtág Györgytől, mire jöttem rá és mi az, amit mindig keresek.
Horgas Eszter (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Mit keresel?
Kreatív önazonosságot.
Az előadói pályán elengedhetetlen az önmagunkkal való szembenézés. Hogy mit akarunk, merre megyünk, mi van a fejünkben és a szívünkben.
A technikák, a szakmai tudás és a klasszikus képzés csak egy eszköz. Arra kell, hogy a szellemünket, a lelkünket ki tudjuk fejezni vele. Ha ezt a földöntúli állapotot szeretném megteremteni Mozart második tételében, ahhoz tudnom kell olyan széles dinamikával és ritmikával játszani, olyan íveket, irányokat, szüneteket teremteni, hogy az emberek megérezzék, mi is ez. Volt, amikor a virtuozitásra mentem rá. Azt sem tudták, hol veszek levegőt. Kontrollálnom kellett magam, hogy állj már meg, ez miről is szól? Arról, hogy te tudod a leggyorsabban eljátszani a Négy évszak Viharját?
Sokszor konkurálok saját magammal. Hiába a siker, szinte mindig találok valami hibát. De nagyon boldog vagyok, amikor megtörténnek velem ezek a fontos állapotok. Annak idején zokogva mentem Kurtág Györgyhöz órára, mert valaki azt mondta, dilettáns vagyok. Hiszen aki annyira szereti a zenét, mint én, sosem lesz profi. Ők távolságot tudnak tartani a zenétől, én viszont bele akarok bújni és egyesülni vele, ami állítólag amatőr dolog.
Kurtág azt mondta, a zsenialitás ott kezdődik, ahol az amatőr és a profi találkozik.
Ott lehet nagyokat alkotni és megtalálni azokat a világokat, amik valóban fontos dolgokról szólnak. Ha az ember sokat dolgozik, felkészül, lehet, hogy létrejön a színpadon az a bizonyos kegyelmi állapot. Tudod, ott vagy, érzed, és még akkor is kétséges, hogy vajon ma este megtörténik-e velem. Alkalmas leszek-e rá, hogy rajtam keresztül eljusson ez az egész a nézőkig? És a közönség képes lesz-e rá? A levegő, az atomok, az időjárás. Mindig ezer kérdés van, hogy egyszer csak leszünk-e olyan állapotban. Ami akkor jön létre, amikor „már nem akarom, csak engedem, hogy megtörténjen velem”. És ha összejön, akkor az maga a csoda! Ezekért a pillanatokért érdemes élni.
Horgas Eszter (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Szorongató érzés egy év kihagyás után készülni a koncertekre?
Nagyon! Szerencse, hogy a nagy fellépések előtt lesznek kisebbek, ahol már tudok találkozni a közönséggel. Remélem, bemelegítenek, mert ahhoz, hogy ezek a csodálatos állapotok megtörténjenek, el kell tudni engedni magam.
Az, hogy éppen Mozartot játszom, vagy Freddie Mercuryt, csak abból a szempontból érdekes, hogy aki a klasszikus zenére fogékonyabb, vagy könnyebben meghallja a popzenei harmóniákat, megtalálhatja-e a kedvére valót.
De a lelkemben és fejemben ez a kreatív, önazonos keresés útja. Hogy tudjak beszélni és legyen értelme annak, amikor fölmegyek a színpadra.
Vannak nyugvópontok is keresés közben?
A művészember mindig a jelenre reflektál és most nagyon szorongató hely lett a világ. Ülök egy laptop mögött és próbálom online elérni a növendékeim lelkét. Gyakorlok, de mire gyakorlok? Mi történik az emberekkel, akiknek játszani akarok? Az is egy kérdés, hogy kik jönnek be majd a koncertre. Velük mi történt ez alatt az időszak alatt? Mert nemcsak mi reccsentünk meg, hanem ők is!
S vajon meg tudjuk-e gyógyítani magunkat és aztán őket is? Képes lesz-e most összekapaszkodni előadó és közönség?
S a néző eljön? Kíváncsi rá? Nemcsak a focimeccsre megy, hanem Mozartra, Tina Turnerre és társaira is? S a közönség meg tudja nyitni magát? Vagy a fájdalmak és az elmúlt időszak miatt még nagyobb erő kell hozzá, hogy kinyitogassuk a lelkeket? Nem tudom, mit fogok kapni! Vannak terveim és nyilván a régi mechanizmusokra, tapasztalásokra tudok építkezni. De közben én is más lettem…
A karantén alatt Bachot játszottál otthon.
Igen. Minden nap gyakorlok.
Azóta is?
Ez kicsit olyan nekem, mint egy ima. Bachot értem. A zenéje mindig erőt ad.
Nem akarsz Bachot játszani közönség előtt is?
Akkor fogok, ha megtalálom hozzá a megfelelő partnert. De most borzasztóan örültem a Mozart felkérésnek.
Horgas Eszter (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Tudatos, hogy ismét Polónyi Ágnes hárfaművésszel játszod a versenyművet – akivel tizenöt évvel ezelőtt is?
Igen, Ági a Budapesti Fesztiválzenekar szólóhárfása és én kértem, hogy vele léphessek föl. Jófajta várakozás van bennem, mert nagyon kedvelem és kiváló muzsikusnak tartom. Vele is nagyon sok minden történt az elmúlt időben, érdekes lesz majd ezt a két világot összepakolni. Annak szintén nagyon örülök, hogy a koncerten az Anima Musicae Kamarazenekar kísér minket július 29-én, az Óbudai Társaskörben.
A Szerelmes Chagall című estem egy improvizálós játékkal kezdődik, ahol elképzelem magamban a keresés hangjait. Sárga képek villannak fel a kivetítőn, ott vagyok egy üres szék előtt fejgéppel megvilágítva és odaképzelem Chagallt. Azt, hogy milyen jó lenne vele találkozni, beszélgetni, kérdezni tőle. És azt kell elfuvoláznom. A zenészeim ott ülnek halálcsöndben, én egy szál fuvolával kimegyek. Körülbelül kétszázszor elpróbáltam itthon, a nappaliban ezt a jelenetet! A premieren azonban az embernek három milliméteresre ugrik össze a gyomra. Addigra viszont már van tapasztalatom, tudom, hogy megyek a székhez, és azt is, miről fuvolázom! Mert azzal feküdtem le, azzal álmodtam és 128 ezerszer próbálgattam, hogyan keressek egy hangot. Ha valaki kívülről rád néz, azt mondja, ez nem normális! Tök szép volt így elsőre is, még mit gyakorolsz? Én ezeket is tanítom, hogy valaki meghallja a különbséget! Mert lehet, hogy nem hallják, de mégis ott van! Hogy el tudj jutni olyan állapotba, hogy megálljon a levegő, amikor játszol!
Szeretem úgy kezdeni az előadásaimat, hogy rögtön lefejezem a közönséget, nem adok időt rá, hogy megérkezzenek.
Dolgoztam együtt Tony Lakatossal, aki azt mondta, te, hogy csinálod, hogy kimész és rögtön, mint egy őrült, elkezdesz tekerni? Vukán Gyuri szintén azt mondta, engedni kell, hogy a közönség is szépen megérkezzen, de nekem valamiért nem megy! Belépek a színpadra, és rögtön el kell, hogy kapjam őket! Másfél óránk van, vagy kettő, nincs idő rá, hogy fél órát vacakoljunk. Melegíteni nem ott, hanem előtte kell! Bécsben hallottam egy fantasztikusan jó zenekart. Amikor a ráadásokat kezdték el játszani, szenzációs volt, de addig unatkoztam! Jó élménnyel ment el a közönség, de kár azért a másfél óráért, amikor nem történt semmi sem!
Én attól félek a legjobban, amikor nem történik semmi.
Horgas Eszter (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Tizenöt év után hogyan játszol újra Mozartot?
Bachot már zeneakadémista koromban tudtam játszani, Mozartot nem. Kocsis Zoli szerint egyetlen női előadó sosem képes képviselni azt az erőt, ami Bachhoz kell. Amikor elvittem hozzá a h-moll szonátát, teljesen ledöbbent, és azt mondta, úgy játszol Bachot, mint egy férfi! Hatalmas élmény volt vele zenélni! Baromi hangosan játszott. Fuvola és zongora nem egy súlycsoport.
Vékony kis nő voltam, 46 kilóval, mégis olyan erő jött a játékából, hogy nem elnyomott vele, hanem mintha fölemelt volna! Egyenrangú lett az én szólamom az övéivel és úgy éreztem, nincsenek határok!
Életem egyik legnagyobb zenei élménye volt! A hátam mögött azt mondta, fú, kapkodni fognak ezért a nőért! Jó érzés volt, hogy egy zseni így nyilatkozik rólam. Amikor a Zeneakadémián koncertezett, beültetett a színpadra és nagyon sokszor kinézett rám. Majd a végén odajött és azt mondta, „nem tetszett neked, láttam!” Azt az élményt adta, hogy fontos, amit gondolok. A bachos dicséretén felbuzdulva, megkérdeztem, elvihetem-e hozzá a Mozart-művet is. Mozart nem szerette a fuvolát! Fönnmaradtak az apjának küldött levelei, amelyekben arról ír, milyen hamis, borzalmas ez a hangszer. Ennek ellenére, írt egy versenyművet, illetve kettőt játszanak. Az egyiket oboára írta, csak lenyúlták a fuvolisták. Fuvolára eredetileg a G-dúr koncertet, illetve ezt a C-dúr fuvola-hárfaversenyt komponálta. Meg van pár gyönyörű fuvola négyese. Valamint ott a Varázsfuvola, abban nem találsz olyan hangot, ami ne volna a helyén!
Szellemiségében arról szól, hogy a fuvola egy varázstudású hangszer, s aki meg tudja szólaltatni, az beavatott ember.
Mert maga fuvola – ha úgy tetszik – különleges tudások birtokosa! Csodával és misztikummal ruházza föl azt, aki játszik rajta. Ha ezt komolyan vesszük, akkor nem semmi, ha fuvolaművész lehet az ember! Szóval elvittem Zolihoz a Mozart-művet és eljátszottam neki. Azt mondta, na, ezt már úgy játszod, mint egy nő! Szóval lesz majd itt kihívás bőven! Mozartnál gondot okoz, hogy hihetetlenül könnyed, és természetesen zseniális! Nem csinál belőle nagy faksznit, hogy elmondja a világ legfontosabb dolgait! Bachnál van egy iszonyú mély, mögöttes erő, amibe bele lehet kapaszkodni. Mozart meg attól csodálatos, hogy lepakol egy végtelenül egyszerű esszenciát és megáll tőle a levegő. Ha szavakba önteném,
Bach azt mondja, „hihetetlenül nagy megtiszteltetés, hogy vagy, és szeretlek”. Mozart meg azt mondja: „szeretlek.” Semmi többet! De ezt úgy teszi, hogy ömlik tőle a könnyed.
Erről szól a második tétel, hogy szeretlek titeket! Semmi misztikum! Bármit rápakolsz, akár csak egyetlen fölösleges akcentust, az megöli! Mozart az ember nyelvén tud isteni lenni. Bach nem Bachról szól, ő egy közvetítő, aki az isteni erőről beszél. Mozart pedig egy gyarlóságokkal teli zseni, aki nagy röhögések közepette azt tudja mondani a zenéjével, hogy szeretlek titeket. Ahogy kezdődik, háromnegyed, három egyszerű sóhajjal indul a második tétel. Olyan hangszín kell hozzá és engedés, annyira egyszerűen és természetesen játszani, amit igazából nem is lehet leírni. Szavak helyett inkább megpróbálom elfuvolázni… De milyen csodálatos dolog embernek lenni, mi?
hírlevél
