Anne Sofie von Otter koncertje után beszélgettem egy kedves kollégával (írásait régóta nagyra tartom) arról, hogy nem akkor látszik igazán egy énekes nagysága, amikor hangja még hasít, tágas, amikor elevenében van, hanem akkor, amikor már kopik, amikor már kezd veszteni csodás fényéből: mert akkor nem marad már más, csak a személyiség. És a személyiség, a nagyság, átvisz, áthúz minden problémán, minden látszólagos kisebb hangot ért káron. Akkor látszik csak igazán, hogy nem a nagy hang, nem a lélegzetelállító hangterjedelem teszi jelentőssé az előadót, hanem a varázsa. Az, ami belőle, mint emberből árad.
Anne Sofie von Otter (Fotó/Forrás: Carl Bengtsson)
Nevezett von Otter művésznőből a finomság, az elegancia, a minden sztárallűrtől mentes emberi nagyság, a megejtő közvetlenség, a báj. Nem tudni, mi lesz húsz év múlva a rendkívül adottságokkal rendelkező Júlia Lezsnyevával, de mintha nála most fordulná át az adottság érettségbe, ő mintha abban a szakaszban járna, amikor még csak sejteni lehet, hogy egyszer majd olyan emberré érik, olyan énekessé, mint a svéd mezzo. Kevesen vannak, a mai nagyok közt, akiről, bár fiatalok még, bizton lehetne állítani, megvan bennük az az alázat, a zene tisztelete, ami a képességen túl kell ahhoz, hogy olyan formátumos művésszé érjen hatvan évesen, mint Anne Sofie von Otter.
De van ilyen, létezik ilyen művész, és alig több mint egy héttel lépett fel a svéd énekesnő előtt a Zeneakadémia Nagytermének deszkáira.
Christian Gerhaher és a Freiburger Barockorchester (Fotó/Forrás: Fazekas István / Zeneakadémia)
Christian Gerhaher nem lazsált Dietrich Fischer-Dieskau óráin. Megtanulta tőle azt, amit Anne Sofie von Otter a nagyszerű Rózsa Verától (akiről mint nagyon kemény nőről emlékezett meg a koncert utáni Kódában): hogy az énekesi teljesítmény nem a hang hatásfokától, annak minőségétől függ elsősorban (attól is persze), hanem attól, hogy mennyiben képes átadni énekhanggal egy érzést, egy személyiséget. Ahogy Dieskau, úgy Gerhaher is elsősorban kifejezési formának, előadói formának tekinti az éneklést: elég meghallgatni Téli utazás lemezeiket, hogy a különbségek ellenére azonnal szembetűnő közös vonást, a dalok átéltségét, észrevegyük. Észrevegyük azt, hogy milyen fontos mindkettőjük számára az, hogy minden hang mögött ott legyenek, hogy minden hang, és minden affektus, minden szó, hiteles legyen, a helyén legyen.
A hang kompakt, szép, de nem igazán erőteljes, nem igazán átütő erejű, szinte halk, állapíthatta meg a hallgató a Mozart-hatás-ra keresztelt est elején. Gerhaher majdnem tenor, szép magasságokkal, de kevéssé hatásos alul. A hang nem fényes, nem latinos.
AND9176sww
Kurtág György 90 éves. Egy különleges életművet ünnepelt a zeneszerző tiszteletére rendezett fesztivál, melynek két koncertjét hallhattam. De miért kell egy koncertprogram összeállításakor számolni a tömegtüntetéseken jelentkező stresszel?
Ahogy Gerhaher előadását, a Freiburger Barockorchester közreműködését is lehetett enyhén problémásnak nevezni Mozart Linzi szimfóniájának interpretációját hallgatván. A mozgékony, gazdagon tagolt játék együtt járt a sérülékenységgel: jobban lehetett hallani, e kis együttesnél, hogy borulákony a hangkép. Döccenőnek hatottak a kisebb botlások. A Poco Adagio szerenádmuzsikája kellemes volt, de nem elég elementáris.
Christian Gerhaher és a Freiburger Barockorchester (Fotó/Forrás: Fazekas István / Zeneakadémia)
Érezni lehetett, már ekkor is, hogy az alapvető szándék, hogy megmutassa a zenekar, tulajdonképpen minden Mozart mű, így egy szimfónia is, opera (szöveg nélküli dalmű), de itt a dallam nem volt elég szép ívű. A Menüettben pedig a tagolás tetszett enyhén esetlegesnek. Mintha a direkt mást keresték volna. Mintha azért szólt volna ilyen lüktetéssel, ilyen erőteljes hangsúlyokkal, mert az együttes elhatározta, hogy másképpen játssza, mint előttük bárki. Gerhaher közben szépen, de mégsem átütő erővel énekelte el a két Mozart áriát (Metà di voi qua vadano, Non siate ritrosi). Ami lemezen olyan meggyőzően szólt, most mintha kissé halk lett volna (hozzá kell tennem: elég távol ültem a színpadtól, a karzaton).
Eszter-Karasszon-Photographer-Kata-Karasszon
Váltsa meg jegyét a Zeneakadémia következő programjára ide kattintva!
Március 5-én XX. századi szóló-, és kamaraműveket hallhat a közönség Karasszon Eszter csellóművész előadásában, egy nappal később pedig az amerikai újhullámos jazz úttörői lépnek színpadra a Solti Teremben.
Ám, ahogy az várható is volt, a szünet után megtörtént a csoda: nem mondhatom, hogy olyan volt az együttes, mintha kicserélték volna, mert nem. De egyszerűen értelmet kapott a minden Mozart mű egy opera, kijelentés. Bejött a kedélyes, igazi olaszos akcentussal, svádával beszélő klarinétos, Lorenzo Coppola (igen, mint a rendező), hogy bemutassa basszus-klarinétját, és elmondja, hogy a hangszere tulajdonképpen a legalkalmasabb arra, hogy egy duettet adjanak elő vele (elvégre Anton Stadler is ezen adta elő): egy basszus és egy szoprán duettjét. Az A-dúr klarinétverseny (K. 622) olyan előadása kerekedett ki ebből, amelyhez foghatót életemben nem hallottam még: ilyen lágyságot, ilyen sokszínűséget, ilyen érzékenységét, ilyen nagyfokú szenvedélyt, a szerelem ilyen erőteljes megnyilvánulását még sosem tapasztaltam e mű előadásakor.
A második tételben, a visszatérés előtt, olyan pianót produkált Lorenzo Coppola, hogy nem csak hogy összeszorult az ember szíve, de úgy érezhettük (azt hiszem, valamennyiünk nevében beszélek), hogy ha ezt a hangot még tovább tartaná, ez a pillanat még egy másodperccel tovább tartana, az egyenesen elviselhetetlen lenne. A Gottfried von der Goltz irányította együttes szinte lélegzetvisszafojtva követte a klarinétost: varázslatosan eseménydús, tartalmas hosszú hangokat hallottunk tőle, és egy életörömtől duzzadó, bőcérű finálét, amiben valóban basszus és szoprán, férfi és nő, pörölt egymással. Elképzelhetetlennek tűnt, de mindezt Gerhahernek sikerült felülmúlni: a Katalógus-áriával, majd Figaró áriájával (Non più andrai farfallone amoroso), és a ráadásként adott Cosi áriával. Gerhaher hangja mintha kiterebélyesedett, kinyílt volna a szünet után. Erőteljes volt, rendkívül kifejező, magával ragadó.
Christian Gerhaher és a Freiburger Barockorchester (Fotó/Forrás: Fazekas István / Zeneakadémia)
Alig több mint egy hét telt el és Anne Sofie von Otter énekelt ugyanezen a színpadon. Ha belegondolok, hogy közben volt egy Kurtág fesztivál, és hogy ez a fesztivál milyen koncerteket hozott, azon kik vettek részt, nem túlzás, ha azt állítom, Budapest egy ideig a zene fővárosa volt. Sőt nem csak zenéé.
Ha valami, hát ez fog megmaradni ebből a hétből. Azoknak, akik ott lehettek, úgyis, mint - erkölcsi és életviteli - példa.
hírlevél
