Mozartot, „énekelve” – interjú Fejérvári Zoltánnal

A nyár egy részét az Egyesült Államokban töltötte. Turnézott vagy mesterkurzuson vett részt?

Egy szólóesttel kezdődött az amerikai tartózkodásom. Öt héten át Vermontban, a Marlboro Music Festival résztvevője voltam. Ez egy különleges, nagy múltú fesztivál, amelyet 1951-ben a zongoraművész, Rudolf Serkin és a hegedűs, Adolf Busch alapított. Az erdei campus szélén van egy hangversenyterem, ahol előre meghirdetett koncerteket adnak. A Marlboro Music Festival fő vállalása azonban az, hogy a felkészülésben segítse az odaérkezett művészeket, akik rengeteg időt fordítanak a kiválasztott művek próbáira. Így itt nincs meghatározott program, ha valaki úgy érzi, már elkészült az adott darabbal, felterjesztheti azt a szervezőknek, és a következő hétvégi koncertek keretében előadhatja. Sok darab terítékre került; többek között Schönberg Kamaraszimfóniájával foglalkoztam, végül Schumann Esz-dúr zongoranégyesében és Brahms C-dúr triójában közreműködtem.

A diszkográfiáját nézve feltűnt, hogy külön CD-t szentelt Leoš Janáčeknek.

Ez volt az első szólólemezem, lényegében Janáček összes zongoradarabja szerepel rajta. Azért választottam őt, mert úgy éreztem, hogy közvetíteni tudom a szerzői szuverenitását. Megfogott az egyedisége, az eredeti hangja. Számtalanszor interpretált komponistákkal ellentétben Janáček zenéjét nem nyomasztja a rátapadt előadói tradíció.

Zongoraművészként mennyire volt ideje, módja megismerkedni az opera műfajával? 

Szeretem. Nem vagyok mindenevő, de a nagy klasszikus szerzők, Mozart, Verdi, Wagner közel állnak hozzám.

Az említett Janáček Jenůfája szintén a meghatározó élményeim közé tartozik. Janáček is elsősorban operakomponista volt.  

Énekeseket kísért zongorán? 

Előfordult, de jó lenne, ha több lehetőség adódna erre. Abszolút nyitott vagyok a dalestekre, a vegyes műsorokra. Annyiban persze nehéz, hogy ez egy speciális terület. Nem véletlen, hogy vannak zongoristák, akik a dalirodalomnak szentelik az életüket.

Szeptember végén, az Opera141 ünnepi koncerten Mozart 24. (c-moll) zongoraversenyét fogja játszani. Ön választotta a darabot?

Nem, felkértek rá. Örülök, hogy végre sorra kerül. Az igény és a vágy találkozott, ugyanis már terveztem, hogy megtanulom. Több szempontból kiemelkedő alkotás, Mozart zongoraversenyei közül talán a legkomolyabb. A moll hangnem ritkán fordul elő Mozartnál, a huszonhét concertóból összesen kettő ilyen van. Mindez különleges drámaiságot kölcsönöz neki. Beethoven és Brahms is nagyra tartotta a művet, erős inspirációs forrás volt számukra.

Énekesek szokták mondani, hogy Mozart balzsam a hangnak, a Mozart operák előadása karbantartja a vocét és a technikát. A zongorista hogyan vélekedik róla?

Nem szeretnék közhelyes lenni, de igaz az a „klisé”, hogy Mozart szinte mindig operát ír. Az ő zenéje nagyon vokális indíttatású. A zongora alkalmas arra, hogy egyéb hangszereket utánozzon, különböző stílusokat megidézzen, illusztráljon.

Ezentúl pedig előadóként megtalálhatjuk a remekművekben rejlő szabadságot is. Mozart relatíve kevés hanggal teremt drámát, amit sokan nem vesznek figyelembe. Szerintem tévedésre adhat okot, ha esetében – az erővel és a drámaisággal szemben – túlhangsúlyozzák a szépséget, az esztétikumot.

Ha már drámai erő, a kifejezés gazdagsága... A játszott zeneszerzők közül kik állnak a legközelebb önhöz?

Johann Sebastian Bachhal mindig sokat foglalkoztam, ő folyamatosan előtérben van nálam. Haydn és Mozart váltakozva ugyancsak fontos szerzőim. Beethoven esetében nagyon darabfüggő, hogy mennyire tudok azonosulni vele, pontosabban mennyire tudok valami személyeset közölni általa. Schumann a hozzám legközelebb álló komponisták közé tartozik, ahogy Janáček és Bartók is, feltétel nélkül.         

Fejléckép: Fejérvári Zoltán (fotó: Böröcz Balázs)