Grigorij Szokolov az egykori Szovjetunió nagy zeneművészeinek talán egyik utolsó képviselője. Hála a Jakobi László által életre hívott MVM koncertsorozatnak, az utóbbi években ugyanúgy gyakori vendége a budapesti színpadoknak, mint egykor Richter. A párhuzamba állítás nem véletlen, ugyanis maga az egész esemény is mintha Richter budapesti fellépéseit igyekezett volna reprodukálni: Szokolov mindent szigorúan fejből játszott, gyér megvilágítás mellett, mindenféle felesleges vizuális adalék és zenei sallang nélkül. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ugyanúgy színültig megtelt, a közönség pedig szinte pisszenés nélkül, lélegzetvisszafojtva figyelt - bár ez talán a műsor elején elhangzó felhívásra is visszavezethető. A külsőségeket tekintve tehát ez a hangverseny tényleg semmiben sem különbözött egy '70-es évekbeli zeneakadémiai koncerttől. A műsor is a jól bevált recepteket alkalmazta: adott két, a klasszika és a romantika határán élt közismert szerző (Schubert és Beethoven); egyiknek vedd elő a nagyközönség számára talán kevésbé ismert miniatűrjeit (Négy impromptu D 899 és Három zongoradarab D 946), és állítsd párba a másikuk billentyűs főműveinek egyikével (op. 106-os B-dúr, „Hammerklavier" szonáta).

Szokolov zongorajátékának pozitív tulajdonságai hasonlóak, mint nagy elődeiéi: kicsit vastag, de tiszta és artikulált hang, precíz kivitelezés. Az ő zongorázásában is megvan az a tipikusan oroszos hangzás, amelyet annyian szerettek és szeretünk mind a mai napig. Sajnos a zenei megfogalmazás viszont mintha megkopott volna, nem csak az „aranykor" művészeihez képest, hanem saját magához viszonyítva is. Hiába a gyönyörű zongorahang, hiába a „gyöngyöző futamok" és a kissé túlzásba vitt, bár sokszor kétségtelenül hatásos pedálhasználat, ha ez nem párosul megfelelő értelmezéssel, akkor a játék menthetetlenül unalomba fullad - az olyan jellegű darabok esetében, mint a Schubert-impromtuk, különösen, főleg, ha hét is elhangzik egymás után. (A Három zongoradarab címkével megjelölt sorozat tulajdonképpen szintén impromptu-jellegű kompozíciókat tartalmaz.) Megkockáztatom, hogy nem az est első felében megszólaltatott művek Schubert legjobb alkotásai, de az ezúttal hallott alakjukhoz képest feltétlenül jobbak. Persze lehetne azt is mondani, hogy végre valaki nem magamutogató módon, öncélúan zongorázik, ami egyfelől igaz és jogos, de másfelől - érzésem szerint - az előadói szubjektivitás ilyen fokú hiánya már az élvezhetőség rovására megy.

Mivel a műsor első felében csak improvizációkból kifejlődött műfajú darabok szerepeltek, a szünetben az első félidőt elintéztem magamban úgy, hogy gigászi műhöz hosszú bemelegítés társul; vagyis az első koncertrész csak felvezetés volt a szimfonikus dimenziójú Hammerklavier-szonátához, és Szokolov majd most fogja kimutatni a foga fehérjét. A várakozásom részben beigazolódott, részben nem. Kétségtelen, hogy a Beethoven-mű előadása sokkal összeszedettebb volt, különösen az első tétel és a művet lezáró fúga - ezekben tényleg akadtak olyan pillanatok, amiket csak a nagy klasszisok tudnak, vagyis amiért Szokolov Szokolov. Mindkét említett rész nagyon koncentráltan szólalt meg, és míg a fúgában a rendkívül kimért és pontos hangzást emelném ki, addig az első tételben épp az ellenkezője volt a pozitívum, vagyis hogy a megfelelő helyeken a zongorista mert játszani az idővel - ez az, ami a Schuberteknél sokszor hiányzott nekem. Ezekkel ellentétben a két középső tételt itt sem találtam különösen kiemelkedőnek. A scherzo kicsit túl óvatos volt - Szokolov valamiért érezhetően biztonsági tempót vett. Az Adagio sostenuto, sajnos, egyszerűen darabjaira hullott szét, még ha kétségtelen is, hogy ezt a bonyolult lassú tételt nem egyszerű végig „kézben tartani".

A koncert hivatalos része után következett a Szokolovra jellemző ráadásparádé: öt különböző clavecin-darabot követően Brahms op. 117 no. 2-es intermezzója csendült fel. Míg talán a Bécsben letelepedett mester művének előadása a koncert legszebb pillanatainak egyike volt, addig a Rameau-darabok megszólaltatása a csembalóhoz szokott fülemnek inkább csak karikatúrának tűnt. Ám pont ez volt az a momentum, ami rádöbbentett az előadó és a koncert közönsége, ill. a köztem lévő generációs- és ízlésbeli különbségre. Így szemlélve tökéletesen érthető, hogy miért kísérte ezt a hangversenyt ilyen felfokozott érdeklődés, és miért aratott ekkora sikert. Kétségtelen, hogy a mai zenei életben - és persze a mai világban úgy en bloc - sokszor alapvető dolgok kérdőjeleződnek meg, a közönség már nem is igazán tud eligazodni a sok radikális koncepció és -izmus között. Ilyenkor törvényszerű, hogy megjelenik az érdeklődés a múlt iránt - az emberek azokat és úgy szeretnék hallani, ahogyan azt valamikor megszokták. Szokolov koncertje sok tekintetben az írásom során már felemlegetett régebbi világot idézte meg. Ez végső soron egyáltalán nem baj - attól színes a mai budapesti koncertélet, hogy mindenki választhat az ízlésének megfelelően.