– Hogyan indult és mi lett a harminc évvel ezelőtt született együttesből és a vele kezdődött táncházmozgalomból?

- Nagyon sokféle feladatot vállaltunk akkor. Később mindegyikünk más-más szálat font tovább. Halmos Béla a Kalamajka Együttessel vitte tovább a táncházi muzsikálást. A Muzsikás Együttes – akiket Sebestyén Márti és Déri Péter képviselt a koncerten – a színpadi néptánc terjesztésében értek el sikereket itthon és külföldön. A harmadik vonulat Koltay Gergely nevéhez kapcsolható, aki a Kormorán Együttes törekvéseivel a színpadi és rockzenei irányzat felé fordult. Én meg maradtam az énekelt verseknél, ami kezdeti programunknak volt fontos része. Vagyis a harminc év alatt bebizonyosodott, hogy a népzene rendkívül gazdag lehetőségeket rejt a muzsikusoknak.

– A felfedezés korszaka nem volt gondoktól mentes. A legfiatalabb generáció okulásául idézzük vissza, milyen kifogásokkal találkoztak akkor.

- Az averzió már azzal kezdődött, hogy verset énekelünk. Micsoda hülyeség József Attilát énekelni? – húzták föl egyesek a szemöldöküket. Ők úgy gondolták, ha valaki dalt akar énekelni, rendelkezésére áll Schubert. Hasonlóan gyanakodva figyeltek, amikor gitárkísérettel énekeltünk népdalt, amelyet akkoriban többnyire elfuserált cigányzenei kísérettel sugároztak a rádióban. A kételkedőket végül is Vargyas Lajos, aki akkor a népzenekutató csoport igazgatója volt, csendesítette le egy ügyes húzással. Berendelték az együttest, odahívta az öszszes kollégáját, és kérte, hogy játsszuk el a repertoárt. És akkor jött a Szerelem, szerelem, A cönege madár, A hetedik… meg a többi. A végén a tanár úr odafordult a kollégáihoz, „most mondjátok a véleményeteket!” Becsületükre legyen mondva, nagyon értékes, termékeny vita kerekedett. Attól kezdve mi a Magyar Tudományos Akadémia támogatását élveztük.

– Úgy tudom, a táncházak elindításához is kellett némi segítség, biztatás.

- Valóban. Nógrádi Gábor egy koncert után megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk rendszeresen fellépni a Kassák Klubban. Meglepődtem. Először elutasítottam, mondván, hogy alig húsz darabból áll a repertoárunk, amit nem lehet hétről hétre ismételni. Ő csak erősködött, ragaszkodott az elképzeléséhez. Magyarán rádumált. A mintát a Fővárosi Művelődési Házban már akkor futó táncházak adták. Így találtuk ki, milyen legyen a Kassák Klub.

– Volt egy idő a 80-as években, amikor országszerte mindenhol táncházakba hívó plakátokba ütközhettünk. Hogyan vált ez a mozgalom ennyire népszerűvé?

- Ebben nem kis érdeme volt Vitányi Ivánnak, aki a Művelődési Intézetben megszervezte a táncházvezetői tanfolyamokat. Ezeken a tanfolyamokon nem csupán a tánccal, a muzsikával ismerkedtek meg a fiatalok, hanem számos más élményben is részük lehetett. Eljött közénk Somogyi József, a szobrász, Nagy László költő és felesége, Szécsi Margit. Kiállításokat is rendeztünk, és közben rengeteget tanultak a fiatalok.

– Azokban az években rengeteg helyre járt az együttes gyűjteni. Kik segítettek?

- Pontos címekkel látott el Martin György, és hallatlanul sok segítséget kaptunk Kallós Zoltántól. Például amikor 1971-ben leszálltam Kolozsvárott a vonatról, már várt rám. Három napra terveztem az utat, amire ő csak legyintett: felejtsem el! Két hétig jártuk az erdélyi falvakat. Fáradhatatlanul vitt minket. Mi pedig ittuk magunkba az élményeket, sora készítettük a felvételeket.

– Mi lett a gyűjtött anyagok sorsa?

- Martin György bevasalta rajtunk. Ennek alapja az volt, hogy ő ideadta nekünk a korábbi kutatásait, amelyeket később kiegészítettünk a mi gyűjtéseinkkel. Hasonlóan segített Vargyas Lajos és Olsvai Imre. Ma a Zenetudományi Intézet őrzi az anyagokat. Amíg Martin György élt, folyamatosan gondozta, gyarapította a gyűjteményt.

– Ma ki használja, kutatja ezt a gyűjteményt?

- Láttuk, hogy eljött a népzene újjáélesztésének az ideje. Erre találtuk ki a Hagyományok Házát, ahol használni lehet a táncházmozgalommal felélesztett nyelvet. Ez ugyanolyan folyamat, mint ami a XIX. század végén a magyar nyelv védelmében játszódott le. Ne tűnjék erőltetettnek a párhuzam, de látni kell, hogy a zene és a tánc ugyanolyan kommunikációs eszköz, mint a nyelv. Továbbmegyek: a magyar zene és tánc kizárólag ránk jellemző kommunikációs eszköz, még ha mások is értik.

– Sokat emlegetett példa erre az ír zene, az ír kultúra újjáéledése. Erre gondol?

- Pontosan. Az írek a népzenéjüket világzenévé emelték. Ezt kellene nekünk is tenni. Közben az írek újjáélesztik az eredeti, gael nyelvüket is, ami legalább anynyira furcsa egzotikum, mint a magyar, de a zenéjüket ismeri az egész világ.

– Hamarosan elkészül az új Nemzeti Színház mellett az új Hagyományok Háza. Ehhez milyen reményeket fűznek?

- Ez az intézmény lehet a támasza, a kincsestára a tűnékeny zenei és táncnyelvnek. Az egyetlen garancia a hagyományok őrzésére, hogy az állam áldoz rá. A táncházmozgalom bebizonyította, hogy életképes, ráadásul Tokiótól Kanadáig eladható. Innen hívják a mestereket páros táncot tanulni. Amíg minket keresnek, nem szabad kiengedni a kezünkből ezt a lehetőséget. Nagy a veszély, hogy elveszítjük a ma még létező esélyünket.

– Konkrétan mit tud tenni az új Hagyományok Háza?

- Ide lehet és kell koncentrálni az érdemi, szakmai munkát, mivel a piaci viszonyok ezt nem támogatják. Vagyis e nélkül elképzelhetetlen a nemzeti zenei és táncnyelvünk védelme, ápolása, újjáélesztése. Folytatni kell a felgyűjtött anyagok digitalizálását, feldolgozását és terjesztését. Erre szintén nem ad pénzt a piac, mivel csak a késztermékre kíváncsi. Magyarán: ha a nemzeti kultúránkat segíteni akarjuk, előbb a saját pénzünkön elő kell állítani a készterméket, amivel aztán lehet üzletelni. Ha csak a nyersanyagot kínáljuk, gyarmati sorba taszítjuk saját kultúránkat. Műveltségünk megőrzése a tét, ami több, mint néphagyomány: folklór.

– Mennyire fogadókészek a mai fiatalok erre a műveltségre?

- Egyrészt nagyon elégedettek lehetünk. Már a harmadik generáció jön utánunk, akik isteni szépen muzsikálnak és táncolnak. Ugyanakkor a fiatalok másik része nem találkozik ezzel a kultúrával. Egyszerűen nincs rá ideje, pénze, igénye, de sokan még az esélyt is elveszítették. Az ilyenek előtt kell kinyitni a kaput, amit már megtettünk. Hetente egyszer ingyen fogadjuk a fiatalokat, akik szőnek, fonnak, énekelnek, és rendkívül élvezik. Vagyis az a dolgunk, hogy a saját egyedi kommunikációs kultúránkat megőrizzük, és megismertessük a fiatalokkal.