Itt van például annak a hangszernek az esete, amin Kelemen Barnabás is játszhatott négy évig a 2002-es indianapolisi versenygyőzelmét követően. Ez a hegedű Josef Gingold, a Cleveland Orchestra koncertmesterének, az Indianapolisi Nemzetközi Hegedűverseny alapítójának tulajdona volt, aki halálakor fiának, George-nak adta Martinelli nevű Stradivariját. George három évvel később Rene Morel manhattani üzletében adta el az 1683-ban készült hegedűt a kereskedőnek egymillió dollárért. Néhány héttel később George egy újságcikkre lett figyelmes miszerint Morel a hangszert továbbadta az édesapja alapította Indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenynek 1,6 millióért, ami testvérek között is 60%-os felár. Gingold perre ment, Morel pedig azt a szerződést lobogtatta, amelyben ő és a fiatalabb Gingold megegyeztek, hogy Morel egymillió dollárért veszi meg a hangszert függetlenül attól, mennyiért fogja tudni eladni azt. Gingold vitatta a szerződés valódiságát. A tárgyaláson a bíró értéken felülinek találta az összeget a hegedű eladási szolgáltatásért, ezért úgy ítélt, hogy George Gingold valóban jogosult kárpótlásra Rene Morel méltánytalan meggazdagodása miatt. A felek aztán megegyeztek abban, hogy nem hozzák nyilvánosságra az ügyet, és a hegedű is az indianapolisi verseny tulajdonában marad.

De ez mind semmi ahhoz képest, ami Bronslaw Huberman lengyel hegedűművész hangszerével történt. Kétszer is ellopták ugyanis Gibson nevű Stradivariját, amely 1919-ben csodával határos módon néhány héten belül visszakerült gazdájához, de az 1936-os eltűnést követően több mint fél évszázadra nyoma veszett. Mivel a hegedű biztosítva volt a Lloyds cégnél, Huberman 30.000 dollárral vigasztalódhatott. Abban, hogy ötven évvel később a hegedű újra felbukkant, nagy szerepe volt Edward Wicksnek, a vaskereskedőből lett danbury-i hangszerésznek. 1983-ban egyik este a vacsora és az esti házimuzsikálás után kopogtattak Wicksék ajtaján: egy idegen férfi állt a gyengén megvilágított verandán. "Julian Altman vagyok" – mondta, és hegedűtokjával belépett az ajtón. Wicks nem sejthetette, hogy egy tolvajjal áll szemben, ugyanis Altman volt az, aki 1936-ban ellopta Hubermantól értékes hangszerét, miközben a művész épp a színpadon játszott egy Guarnieriuson.

A szobában Altman kipakolta hegedűjét, és megkérte a mestert, cserélje ki a lábat, az oldalán lévő kis rést ragassza be, és szőrözze meg a vonóját. Wicks kezébe vette a hangszert és felkiáltott: "Te jó Isten, ez egy Stradivari!" "Nem, ez csak egy másolat, gyerekkorom óta megvan" – szabadkozott a megijedt Altman. Ám megpillantotta Wicks hangszerész-oklevelét, ami mindössze egyéves tapasztalatról árulkodott, és megnyugodott. Kisétált az ajtón, majd pár nap múlva visszatért javított hangszeréért. Így kezdődött a kisváros népszerű hangszerészének, a Gibson Stradivarinak és Altmannak története.

Wicks később igen jó barátságba került Altmannal, aki Wickshez hasonlóan csatlakozott a helyi szimfonikus zenekarhoz, így sok koncerten együtt húzták a taktust. Annyira jóban lettek, hogy 1985-ben Altman ismét megjelent Wicksnél, kezében egy duplatokkal, és arra kérte őt, hogy amíg vissza nem jön, a benne lévő hangszereket őrizze meg. Altmant hat nap múlva letartóztatták unokái molesztálása miatt, és börtönbe kellett vonulnia. Itt halt meg 1985 áprilisában, gyomorrákban. Második feleségére Marcelle-re várt a feladat, hogy elmenjen Wickshez a hegedűkért, aki annyira becsületes volt, hogy meg se nézte, mit rejt barátja tokja, és nyugodt szívvel odaadta azt a feleségnek. Az ügyes feleség, akinek haldokló férje említést tett egy nagy értékű hegedűről, elvitte a hangszereket egy szakértőhöz, aki megállapította, hogy az egyik valóban Stradivari. A hölgy pénzt akart csinálni mindebből, így a Lloyds biztosítóhoz, a hangszer hivatalos tulajdonosához fordult, és a becsületes megtalálónak járó jutalmat követelte. A biztosító fizetett, Marcelle ennek örömére nagyszabású partyt adott, ahová az NBC tévécsatorna, a Lloyds ügyvédei és a sajtó krémje is hivatalos volt. Edward Wicks a televízióban látta mindezt, és jólesően emlékezett arra a különös estére, amikor szinte kezdő hangszerészként felismerte Stradivari keze munkáját. Marcelle Hallnak, a "becsületes" magtalálónak pedig tíz évvel később már semmije nem maradt a Lloyds pénzéből, és 2001-ben egy lakókocsiban találták meg holtan…

A J. and Beare cég restaurálta hegedűt 1987 nyarán, Antonio Stradivari születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon mutatták be ismét a nyilvánosságnak. A hangszert Norbert Brainin, az Amadeus Quartet egyik tagja vette meg, és számos koncertet adott ezzel a hangszerrel. Az egyik hangversenyen Joshua Bell is jelen volt. Azonnal beleszeretett a hegedű hangjába, megkérte Brainint, hadd próbálja ki, és már meg is vette volna, ha ki tudott volna fizetni négymillió dollárt – ennyit kért ugyanis Brainin. Mivel ennyi pénze Bellnek még nem volt, kénytelen volt Tom Tyler nevű Stradivariján továbbjátszani. Mikor egyik nap a Londonban járt, a J. and Beare restaurátor cég kirakatüvegén keresztül megpillantotta, hogy Brainin egy német iparmágnásnak készül eladni a Gibsont, elsírta magát. Azonnal felhívta kollégáját, és végül sikerült megegyezniük a négymillió dollárt illetően, így Bell azóta ezen a hegedűn koncertezik. A rejtélyek imígyen szerencsésen megoldódtak, és reméljük Bellhez soha nem fog bekopogtatni egy Altman-féle alak…

(2009. március 20. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - Budapesti Tavaszi Fesztivál - Joshua Bell és a Camerata Salzburg - Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35, Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92, vez.: Louis Langrée)