Már Kr. e. 200-300 évvel építettek Alexandriában olyan vízhajtással működő órákat, amelyeken megszólaló hangok figyelmeztettek az idő múlására, s aki a későbbi évszázadok zenélő dobozait szemügyre veszi, érzélkeli, hogy nemcsak a hangjuk, a szerkezetük, de alakjuk, esztétikai megformáltságuk is különleges e szerkezeteknek. A digitális hang- és képfelvételek korszakában, amelyben élünk, mindez azonban a távoli múltnak tűnik, ahogyan a CD- vagy DVD-lejátszónkkal összevetve a Tesla magnók, a Sokol rádiók recsegő hangja is a múltat jelenti. A fonográf, a gramofon legtöbbünk számára csupán egy fogalom, arról pedig, hogy a zenélő szerkezetek története évezredekre nyúlik viszsza, igazából csak a szakemberek tudnak. Hogy valójában milyen gazdag is ez a világ, azt Korenchy Gábor Ernst Galériában bemutatott gyűjteményét látva sejthetjük meg. A gyűjtemény a mechanikusan működő zenélő szerkezetek elszaporodásával induló és az elektromos hanglejátszással, a lemezjátszó megjelenésével végződő időszakot, a zenélő gépek évszázadát fogja át.
A gyűjtőszenvedély a gyermekkori élmények világáig vezethető vissza, hiszen az abszolút hallású gyűjtő a rádió gyermekkórusában énekelt. E gépek különleges, csilingelő hangja azonban jóval később fogta meg, amikor meghallotta egy zenélő doboz dallamait. Az első szerkezetet a BÁV-nál lelte föl, talán háromezer forint körül volt az ára, ami abban az időben nem volt kevés. Azután jött a többi. Főleg vidéki kereskedőknél vagy az Ecserin vásároltak. Nagyon sok hirdetést adott föl, főleg a Magyar Nemzetben és az Esti Hírlapban, amelyekre rendszeresen jöttek a válaszok. Kezdetben vonattal, később Trabanttal járta az országot. A külföldi szakirodalom mellett egyetlen hazai könyv, Horváth Árpád Muzsikáló szerkezetek című kötete segítette, hogy bemérje, mit is kell keresnie, milyen típusai nincsenek még meg.
Vannak rugó-, szíj-, illetve kézi hajtású szerkezetei, hangzófésűs, húros, sípos, rezgőnyelves dobozai. Azután jött a fonográf, Thomas Alva Edison 1878-as találmánya, amely lehetővé tette élő emberi hang fölvételét és lejátszását, amire korábban nem volt példa. Egy évtized múlva Emil Berliner megalkotta a gramofont, ami a hanglejátszás történetében újabb döntő fordulatot jelentett, hiszen a kezdetben csak egyik oldalukon szóló, hetvennyolcas fordulatszámon lejátszott műanyag lemezek széles körben terjedtek, a leghíresebb előadók a gramofonlemezek jóvoltából váltak ismertté. Kezdetben olyan népszerűek voltak az új találmányok, hogy a színházakban a színpadokon „egyszemélyes darabokat” játszottak rajta: a közönség ült a nézőtéren és gyönyörködve hallgatta a hatalmas, ám láthatatlan tölcsérekből érkező zenét.
Az elektromosság megjelenésével a rugómeghajtás helyét az elektromos meghajtás vette át. Németországban a harmincas években megjelent a mikrobarázdás lemez, a negyvenötös fordulatszám, győzött a lemezjátszó, amely a gyűjtő képzeletét már nem mozgatja meg. Annál inkább egy-egy különös, olykor olyan darab, amely egyenesen zsákutcát, kitérőt jelent a zenélő dobozok történetében.
Ilyenek voltak például a beszélő órák, amelyek 1915 körül jelentek meg, de divatjuk néhány év alatt le is járt, mert nem voltak pontosak. Vagy a cimbalmozó gép, amely sosem adta vissza a normál cimbalom hangját, ellenben gyakran széttépte a lyukkártyát. A gyűjtőt, aki az ötvenes években a bérházudvaron még hallotta a zenélő gépeket, amelyeket hol verklinek, hol sípládának, hol kíntornának mondtak, különösen érdeklik a gyermekek számára készült zenélő dobozok. Ami a kíntorna elnevezést illeti, valószínűleg arról a kínról van szó, amelyet a mutatványra kényszerített, „tornázó” állatoknak kellett kiállniuk. Hol papagájt, hol kutyát idomítottak, valahol ez állatkínzás volt, de mnindenesetre igen népszerű a gyerekek körében. A gyűjteményében is van egy olyan zenélő doboz, amelynek figurái éppen egy ilyen jelenetet ábrázolnak. Kedves darabjai közé tartozik egy madárfütty automata, egy tüskés, nagy zenélő doboz, és a biedermeier korú koldusorgona vagy nagy sípláda, amely 1850 körül készült, s nagyon szép állapotban, nagyon egyben van ma is. A különleges darabok közé tartoznak a könyvekbe, fotóalbumokba szerelt vagy éppen a borospalack fenekébe rejtett, az ital töltésekor megszólaló szerkezetek, és a gyermekeknek szánt zenélő dobozok között is vannak mesterművek. Egy káposzta alakú szerkezet főszereplője például a káposztalevelek közül előbújó kecske, amely mozgatni, nyitogatni kezdi a száját, s miközben falatozik, kedves dallam szól. Egy másik darab, a zenélő ágy arra oktatja a kisgyermeket, hogy hogyan kell szépen állomra hajtania a fejét.
A gyűjtemény ma is gyarapodik, bár egyre lassabban, hiszen drágul minden, különösen ott, ahol tudják a gyűjtőről, hogy képes az áldozatokra egy-egy szép zenélő dobozért. A gyűjtemény most mintegy százharminc darabból áll, s vannak benne rendhagyó művek is, mint például a hangot kiadó szputnyik, vagy Péter Vladimír plasztikája, a Verkliember, amely ugyan nem zenél, de témaválasztásával szorosan kapcsolódik a zenélő dobozok világához.