Csínján kell bánnunk persze a szerzők önértelmezésével - Ligetire, aki nagyon szeretett a műveiről beszélni, ez fokozottan igaz -, az azonban tény: a hat éve elhunyt szerzőnek szinte minden műve egyedi, alig van olyan, amely egy másik műve által megkezdett utat folytatna. Ha valaki tehát Ligeti-stílust emleget, joggal kérdezhetjük: na jó, de melyik Ligeti? A hetedik Hommage à Ligeti-koncerttel kapcsolatban ez különösen érvényes.
Miközben Ligeti klasszicizálódik - aminek egyik biztos jele, hogy a Zeneakadémia új, Wesselényi utcai épületét is róla nevezték el -, a Rácz Zoltán és az UMZE által 2006-ban elkezdett sorozat épp arra hívja fel a figyelmet: a Bartók utáni magyar zeneszerzés legjelentősebb - és leghíresebb - alakját nem ismerjük eléggé. A klasszicizálódás része a kanonizálódás is - vagyis kialakul a rend, hogy mi számít fontos, "nagy" műnek. Rácz Zoltánék hangsúlyozott célja azonban, hogy a teljes életmű elhangozzék, a "tévedésekkel" együtt. Az idei, május 28-i koncert ilyen szempontból is számos meglepetést tartogat. Olykor talán úgy érezzük majd, nem is Ligeti-koncerten ülünk, ám megeshet: Ligeti zenéjének épp az ilyen "váratlan" művek szereznek újabb híveket.
Az ugyanis már a legkorábbi (szóló és négykezes) zongoradarabokból is kiderül: nem átlagos tehetség vetette papírra a negyvenes években e műveket, melyek többnyire kompozíciós gyakorlatok, házi feladatok voltak. Külön izgalmas, hogy e rövid darabok rokonságot mutatnak Bartók, Kodály és Stravinsky egyes műveivel - miközben az "idézett" darabokat Ligeti akkoriban nem ismerhette. Bartók Mikrokozmoszát persze igen, s az 1942-es Induló vagy az egy évvel későbbi, alig negyvenöt másodperces Allegro ezt ékesen bizonyítja, ám utóbbi mintha a kétzongora-ütős Szonátából is idézne - holott azt Ligeti előzőleg sose hallotta, ahogy Stravinsky Háromtételes szimfóniáját sem, mely mintha az 1950-ben írott Szonatinában is megjelenne.
A háború alatt Kolozsvárott Farkas Ferencnél tanuló ifjú kezelésre jár Pestre, s mellesleg órákat vesz Kadosa Páltól, illetve hangversenyeken hallhatja Bartók és Stravinsky zenéjét. Ligeti egyik erőssége pedig épp az, hogy nagyon érzi a stílusokat. (Élete végéig rengeteg zenét hallgat, Ockeghemtől, Frescobalditól Brahmsig, Gesualdótól Bachon, Mozarton át Brucknerig és Bartókig.) Pár koncert alapján megérzi, mi van a levegőben. Az ötvenes évek első felében - már a Zeneakadémia tanáraként - aztán igencsak szenved a zenei bezártságtól, s amikor 1956-ban elhagyja az országot, számára szinte minden új, ami a világ zenei életében a megelőző tizenöt-húsz évben történt. Talán e kényszerű hiányosságnak köszönhető, hogy még kivándorlása előtt kénytelen kialakítani saját hangját, és később is csak rövid ideig tartozik valamely szerzői csoporthoz.
De előreszaladtunk az időben. Az 1943-as Polifón etűd sokak szerint megelőlegezi a "nagy" Ligetit, amennyiben a (kánonszerűen belépő) négy szólam különböző hangnemű, metrumú és hosszúságú motívumot ismételget mintegy két percig - amely szerkesztési módszer rokon a hetvenes-nyolcvanas évek műveinek mikropolifóniájával. Hangzásában a Polifón etűd azonban nagyon is egyszerűnek, könnyen befogadhatónak tűnik.
1945-ben Ligetit felveszik a Zeneakadémiára, ahol Veress Sándortól tanul zeneszerzést. A stílusgyakorlatok közül maradt fenn az 1947-es két Capriccio, illetve az 1948-as Invenció. Utóbbi számos Bach-gyakorlat után keletkezett, amikor az volt a feladat, hogy saját hangját is komponálja a bachi formába. A Bartók-hatás e műveknél teljesen evidens, de már valamiféle saját világ is kezd megjelenni. Ugyanez mondható el az 1946-47-ben keletkezett Három Weöres-dalról, s ezek a legegyedibbek a korai művek közül. A négy évvel későbbi Arany-ciklus - talán a versek miatt is - konzervatívabb, a sors iróniája azonban, hogy a cenzorok a negyedik tételben (A bujdosó) Debussyt, az ötödikben (Az ördög elvitte a fináncot) pedig Stravinskyt vélték hallani, ezért a mű tiltólistára került.
Hasonló sorsra jutott az ugyancsak 1951-es Román koncert. Ez az est egyik bombameglepetése - akár Kodály vagy Farkas Ferenc is írhatta volna ezt a mintegy tizenkét perces, négytételes szvitet, mely a maga műfajában akár korszakos is lehetett volna; a mai hallgató aligha érti, mi kifogása volt a hatalomnak vele. Ligeti később azonban akkori téveszméi gyűjteményének nevezte a Concert Românescet.
Az emigráció után az első igazi sikert az Apparitions (Jelenések, 1959) hozta meg; ennek első tételét Ligeti - elmondása szerint - még Magyarországon komponálta Visiók címen, a kézirat azonban itthon maradt, így az Apparitions eredetileg ennek rekonstruálására íródott, de időközben egy második tétellel is bővült. Ligeti a zeneszerzői tradíciók közül sok mindennel szakított: nincsenek témák, hangnemek, a metrum csak a karmester orientálását szolgálja, számos hangszert olykor nem "rendeltetésszerűen" kell megszólaltatni (pl. a fagottot nád nélkül), s szélsőségesen nagy az előadói apparátus, széles a dinamikai tartomány. Míg az első rész kissé darabos, a másodikban megjelenik a Ligetire sokszor és sokáig jellemző "folyékony" zeneszerzésmód: az anyag lassan, szinte észrevétlenül változik. Az 1960-as kölni bemutató nagy sikert hozott. Nem lehet persze tudni, a kortársak mit hallottak, ám olyan rejtett szerkesztési elveket biztosan nem, mint pl. Fibonacci-sorozat. Mai füllel hallgatva az Apparitions félelmetes, de tagadhatatlanul eredeti, cseppent sem "csinált" zenének hat. A "folytatás" az 1961-es Atmosphères, mely a Südwestfunk felkérésére íródott. Amikor Ligeti a földön térdelve, hasalva írta a 87 soros partitúrát, talán még nem gondolta, hogy ez lesz egyik legismertebb műve - igaz, némiképp "mandinerből", ugyanis 1968-ban Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjéhez (más Ligeti-művekkel egyetemben) felhasználta (konkrétabban: ellopta). Ez már igazi kezdet és vég nélküli zene, mely elvileg ugyan 22 részből áll, ám a hallgató egyetlen folyamatnak hallja a kb. nyolc és fél percnyi anyagot. Ligeti hiába az avantgárd egyik nagy ígérete - ez a mű (szemben a következő fél évtized szerzeményeivel) legfeljebb az avantgárd ellen lázad.
A mostani Ligeti-esten megszólal egy érett kori Ligeti-mű is. A Brácsaszonáta - hasonlóan a szerző kései műveihez, mint pl. a Zongora- és a Hegedűverseny, a Zongoraetűdök harmadik kötete - számos vonatkozásában klasszicizálódást mutat. Népi, jazz- és zenetörténeti elemei, (rejtett) hídformája akár ismét eszünkbe juttathatja Bartókot - csak sokkal "integráltabb" formában, mint a korai zenék esetében. Ligetinek még nagyon sokféle hangja van, most - és évről évre az Hommage à Ligeti-koncerteken - az a feladat, hogy az elhangzó művekből ki-ki eldöntse, számára melyik a legszerethetőbb Ligeti.
hírlevél
