Tudom, hogy fontosnak tartja minél szélesebb réteghez eljuttatni a klasszikus zenét. Ha új közönséget szeretne megnyerni, milyen személyes gondolatokkal ajánlaná ezt a két művet a hallgatóságnak?
Ezen a nyáron, Kocsis Zoltán halálának ötödik évfordulóján nemcsak rá, hanem Fischer Annie-ra is emlékeztünk, ezért is választottam Mozartot, Annie néni és Zoli emlékére. Szerettem volna eljátszani ezt a két művet Budapesten is, és mivel a pandémia után ez lesz az első koncertem a fővárosi közönség előtt, különösen várom az együtt-muzsikálást az Óbudaiakkal és Gazda Péter karmesterrel. A Társaskörbe mindig örömmel megyek, de most külön megtiszteltetés, hogy Till Ottó-emlékkoncertre szól a felkérésem. Személyesen sajnos nem ismerhettem őt, de sokat olvastam róla.
Számomra azért is lesz szimbolikus jelentősége ennek a koncertnek, mert ezzel a két művel nemcsak a karizmatikus Till Ottóra, hanem a példaképeimre is emlékezünk.
Ezt a két Mozart-darabot idén nyáron a hetedik Klassz a pARTon! fesztiválon is játszottam, Balatonalmádiban, az Anima Musicae Kamarazenekarral, a koncertmester G. Horváth László volt, Siófokon pedig a Grazioso Kamarazenekarral, ahol Kovács János vezényelt. Hogy mivel ajánlanám még? Vásáry Tamás barátom és mentorom kedvenc mondását én is gyakran emlegetem, mert teljes mértékben egyetértek vele: „Mozart nélkül lehet élni, de nem érdemes.”
Mondok én is egy személyes emléket: egyszer mellém ültek a feleségével egy páholyban az Operában. Az előadás alatt Réka mesélte a cselekményt, és nagyon érdekesnek találtam, ahogyan láttatja a színpadi történéseket. Egy ponton azonban megszólalt Tamás: ez a motívum már volt. Ha játszik, mire hagyatkozik zenei memória terén? A fülében vagy a kezében van a darab?
Amikor már az „enyém” a darab, akkor nem azon gondolkozom, hogy a fülemben vagy a kezemben van-e, hiszen minden darab folyamatosan fejlődik és alakul, és ahogy az ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, nem valószínű, hogy kétszer pontosan ugyanúgy elhangozhat egy zenemű. Abban a pillanatban, amikor leülök a zongorához és ott a közönség, akkor már nem ez a lényeg.
Hogy kell elképzelnünk, ha új művet tanul, milyen stációi vannak a folyamatnak?
A legfőbb segítséget Becht Erikától kapom, aki a kezdetektől a mai napig mellettem van, neki köszönhetem a legtöbbet. Vele alakult ki egy sajátos tanulási módszerünk, aminek a lényege, hogy újrakomponáljuk közösen a darabokat, és így strukturálisan belém épül a mű, könnyebben tudom tárolni, s később sem felejtem el, ami nagy szerencse.
Ha Braille-kottát használnék, amit pontokban, egyenként kell letapogatni, a fél életem a tanulásra menne el.
Erika nem csak a zongorát, de adott esetben a zenekari részt is lejátssza, pontosan jelzi, hol kell belépnem a zongorával. Mindezt memorizálom, majd számomra mérvadó előadóművészektől többször is meghallgatom, aztán a hosszú gyakorlás után lassan kialakul a saját elképzelésem is.
Olvastam valahol, hogy az első-második járványhullám alatt skype-on tanultak a tanárával. Úgy tartja, hogy egy életen át előreviszi a művészt egy konzulens?
Erika a második „mamám” – ötéves korom óta nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk. De valójában ő az én „kottám” is. Kezdetben lejátszott egy motívumot és megkérdezte, én hogy folytatnám… Ha nem úgy gondoltam, ahogy a szerző, akkor azt mondta, így is jó lenne, és nevettünk, de maradjunk annál, amit Mozart vagy Schubert írt. És rejtvényszerűen ki kellett találnom a folytatást. Erre szívesen emlékszem, mert akkor még azt hittem, hogy csak játszunk. Klasszikusoknál ez könnyedén működött, de a modernebb darabokat már nem tudtam kitalálni… Bartók, Muszorgszkij, Liszt esetében a kottaképet magyarázza el, hogy mi a pontos dinamika, a felépítés, a hangok hogy követik egymást, szünetek, jelek és persze sok egyéb információt mesél a művek megszületéséről, belső szerkezetéről.
Csaknem egy évig elcsendesedett a zenei élet, persze online koncertekkel helytálltak a művészek. Megviselte ez a rémes időszak, akár egy pillanatra is?
Nagyon hiányzott a közönség. Voltak online koncertek, például idén március 15-én a Zeneakadémia adta le a Chopin koncertemet, ami hihetetlen sok emberhez eljutott. Taps helyett Réka elolvasta a hozzászólásokat és ez nagy örömmel töltött el, itt köszönöm mindenkinek a kedves gondolatokat! Az egyik legnagyobb kihívás az volt ebben az időszakban, hogy az egészségünket megőrizzük. Nemcsak a fizikait, a mentálist is, a félelmeinket legyőzzük és a járvánnyal kapcsolatos bizonytalan helyzetet valahogyan átvészeljük. A pandémia alatt igyekeztünk vigyázni egymásra, családtagjainkra, és mivel nem volt koncert, otthon voltunk, csak sétáltunk, és sokat gondoltunk azokra, akik ezt a munkájuk miatt nem tehetik meg. Igyekeztünk kialakítani egy napi rutint, délelőtt és délután munka, és most volt idő új anyag tanulására, így legnagyobb örömömre sorra kerülhetett az egyik régi vágyam, a Pisztráng-ötös és Schubert A-dúr zongoraszonátája is.
Eddig is nyitott voltam az élet apróbb csodáira, de a pandémia alatt, mivel „lassabban” éltünk, még nagyobb jelentősége lett azoknak a dolgoknak, amelyek mellett régebben csak úgy elmentem volna.
Még valamit el kell árulnom, mivel Mozart-műveket fogok játszani, és ezt a nevet mostanában naponta sokszor hallom: tavaly nyár óta bővült a család egy cicával, akit a Balatonnál találtunk és örökbe fogadtuk. Pontosabban ő talált ránk, nem mozdult mellőlünk, és mi más lehetett volna a neve, mint Mozart – teljes jogú családtag, nagyon szeretjük és ő is minket.
Számos helyen lépett színpadra külföldön. Hogy áll most az utazás gondolatával? Egyáltalán hogyan hat a művészi karrierjére, hogy felborult a világ rendje?
Nagyon várom már, hogy „meggyógyuljon” a világ… Az ember ezalatt az egy év alatt megtanulta, hogy csak kis lépésekben gondolkozhat előre, illetve egyre gyakoribb az „újratervezés”. Több koncertem is elmaradt a vírushelyzet miatt, most már a második nyáron – remélem, előbb-utóbb sikerül bepótolni. Így került sor augusztus elején az olaszországi Emilia Romagna Fesztiválon Mozart-Bartók szóló koncertemre. Izgatottan készültem, Rékával és a szüleimmel utaztunk, édesapám vezetett és nagyon szigorúan betartottunk minden járványügyi előírást. Csodás élmény volt átlépni újra a határt, és még nagyobb volt az örömöm, hogy az olasz közönség is szereti Bartókot.
Mindig fegyelmezett? Valahogy nem tudom elképzelni, hogy úgy ébred, a fene egye meg, esik az eső, ma nem gyakorolok. Előfordul mégis, hogy inkább elhever a kanapén vagy mással üti el az időt?
Nagyon be kell osztanom az időmet, meg kell válogatnom, mi fér bele egy-egy napba, de a gyakorlás és a munka, azaz a napi rutin mellett igyekszem időt szorítani a töltekezésre is. A zongorista élete elég magányos, ezért a fennmaradó időt a feleségemmel és szüleimmel, szeretteimmel töltöm. Ezek után újult erővel tudok leülni a hangszerhez. Eszembe jut egy kedves történet: néhány éve játszottam egy kis bakonyi faluban, a Chopin koncert végén egy idős asszony azt mondta édesanyámnak: olyan érzése van, mintha a lelkét selyembe csomagolták volna, mert ő még sohasem hallott ilyen szép zenét. Ezek az élmények segítenek, mert ilyenkor érzem: érdemes napi sok-sok órát gyakorolni.
Nemrég láttam egy dokumentumfilmet egy vak harcművészről. A végén az egyik jelenetben egy orvos magyarázza neki, hogy egy implantátum segítségével, amit egy chippel hangolnak össze, fokozatosan vissza tudnák hozni a látását egy bizonyos szintig. Erre a főszereplő megkérdezte, hogy ugye, az implantátumnak nem tenne jót, ha sok esetben nagy erejű ütés érné a fejét. Hát, nem... Így nem kérte a műtétet. Aztán azt mondta az édesapjának: „Apu, én látom a világot, max nem nézem.” Az ön világát és művészetét épp ilyen kereknek gondolom. Mindig mosolyog.
Amikor kiderült, hogy levált a retina és nem fogok látni, édesanyámnak a japán professzor, aki a szemműtétet végezte, azt mondta: „Ha maga sírni fog, akkor ez a gyerek nagyon boldogtalan lesz. Ő nem tudja, neki mi hiányzik, maga sem tudja, pedig három lábbal sokkal jobban tudna szaladni. Neki hit kell meg szeretet, mosolygás, és ha húszéves koráig valamit megkedvel, valamiben nagyszerű eredményt ér el, akár nyelv, akár zene, akkor meg sem fogja érezni, hogy neki valami hiányzik”.
Hamar rátaláltam a hangok világára. Három-négy évesen fedeztem fel vörösberényi házunkban dédapám öreg zongoráját, és attól a pillanattól kezdve el nem lehetett mellőle zavarni.
Nem sokkal később jött el az a korszak, amikor már a madarak csiripelésében is Chopin zenéjét véltem felfedezni. Elégedett vagyok a sorsommal. Szeretek élni, nem szoktam rágódni a múlton, főleg azért nem, mert nincs értelme, és egyébként is azt csinálom, amit szeretek. A zene kitölti az életemet. De ha nem tanultam volna meg annak idején zongorázni, valószínűleg történelemmel foglalkoznék, mert az is nagyon érdekel. S hogy mi szépet láttam mostanában? A Tűzszekerek című filmben találtam rá kedvenc idézetemre: „Fuss, Isten dicsőségére és késztesd ámulatra a világot!”
Érdi Tamás és az Óbudai Kamarazenekar koncertjét szeptember 19-én 19.00 órától tartják az Óbudai Társaskörben.
További információ és jegyvásárlás ide kattintva.