Mármint hogy több évszázada gondozzák a gyepet, több évszázada gyakorolják a kóruséneklést. Nem véletlen, hogy a régi zenés mozgalom és a kórusmozgalom egyik őshazája éppen Anglia. A szigetbirodalom és a kontinens között szoros volt ugyan a kulturális kapcsolat, Anglia zenéje mégis sajátosan fejlődött. A százéves háború idejéből származtatható bőséges dokumentáció szerint Anglia zeneéletének középpontjában a latin nyelvű templomi és egyházi zene állt, misetételek, antifónia és a latin motetták. Szemben Franciaországgal, itt nem a városi vájt fülűeknek szólt a zene, a kifinomultságnál lényegesebb a művelt beszélgetés, nem törekedtek folyton az esztétizálásra, mint Itáliában, nem azon mesterkedtek, hogy a szerelem érzését fogják dalba, nem szivárgott be a dallamokba morál vagy politika. Azok akkor és később is, egészen máig, a szent kifejezések értő megjelenítését szolgálták.
Ennek köszönhető az angol zene természetes lejtése, a nyelvhez igazodó lüktetése, az, hogy a sziget zenéje egyszerűbb, mint Európáé, nem túlspilázottan esztétizált, hanem nyitott és népies, hiszen hétköznapi használtra, a hétköznapi ember számára is érthetően szól. A hang tisztaságának fontossága a hangerővel szemben, a nyílt, vagyis lendületesen elkötelezett, minden hamis érzéstől is mentes éneklés változatlan maradt, ahogy szinte változatlanok maradtak a befogadó intézmények, az angol dalkultúra öreg bástyái, az egyetemek is. Ez a természetesség nemcsak a szólamok repetíciójának módszerében jelentkezett, legyen az szólamcsere vagy makacs ismétlés, nemcsak a természetes formákban (szimmetria), hanem a zene bőségességében, áradásában is.
Az angol zene a 978-as Nyár-kánontól kezdve mesterkéletlen, természetesen áradó: olyan, amilyennek a VOCES8 énekegyüttes előadásában hallhattuk a Bazilikában. Ezzel a zenével sodródni lehet.
A VOCES8 énekegyüttes a XVII. századi, tehát érett reneszánsz angol szerzők egyházi műveiből válogatott. Tanítványok és mesterek művei szólaltak meg: Richard Farrant és az ismertebb Byrd. Kevéssé ismert művek, mint Robert Ramsey zenei építménye, a Te Deum és olyan ismertebbek, mint az említett Byrd Sing Joyfully című - szinte csak mosolyogva hallgatható - himnusza a koncert első darabja.
A VOCES8 énekegyüttes nyolc tagjának nem mindegyike jelentős énekes. Egy-egy szólamot két-két énekes énekelt - kivéve Thomas Tomkins When David Heard című motettáját, amire öten maradtak -, a legerőteljesebbnek Sam Dressel tenor mondható, de rendkívüli volt a másik tenor, Oliver Vincent is. A basszista Dingle Yandell orgánuma jelentős, de elég sokszor kihasználatlan maradt. A hölgyek - a barna, hosszú hajú Andrea Haines és a szőke Emily Dickens - minden affektáció, minden vibrálás és mesterkéltség nélkül, világosan, tökétesen érthetően, kristálytisztán énekeltek. Hallgatni őket olyan érzés volt, mint a vakítóan felhőtlen égre nézni. Az együttes megszólalásait kontrolláló Barnaby Smith (kontratenor) hangját alig lehetett hallani, ám mégis, érdekes módon, elengedhetetlen része volt a hangzásnak, ő volt az, aki nélkül nem lett volt a hangzás kerek. Chris Wardle erőteljesebb hangja kompenzálta a vezetőjét, aki finom mozdulatokkal, lágy intésekkel érte el, hogy a dallamvonal a kritikus pontokon, a végpontokon ne legyen túlvezérelt, a véghangok mindig kompaktak legyenek, ugyanakkor kellőképpen súlyosak.
A megszólaltatott művek érdekes programot követtek: a latin egyházi műveket a népszerű When David Heard szövegre írt variációk követték, Tomkins, Weelkes, Ramsey művei - közéjük ékelődött Ramsey tempóváltással izgalmassá tett, egyébként olykor nagyon mainak, egyenesen olykor poposnak, hangzó Magnificatja, egy latin nyelvű, egyházi Ramsey-mű. A koncertet Orlando Gibbons O Clap Your Hands című darabja zárta.
A csupa Stuart korabeli - I. Erzsébet közismert gyermektelensége miatt a Tudor-házat követő Stuartok voltak a leghányattatottabb királyi család - szerzők közt volt katolikus (maga Byrd, az angol zene Purcell előtti legnagyobbja), volt anglikán, volt skót (Ramsey). Volt tehetséges és kevésbé az. Az áttetszően tiszta hangzásnak, a zene minden egyediség ellenére erőteljes egyneműségének köszönhetően a különbségek elmosódtak: ami maradt, az a csengően ékes hang, a kulturált formálás, ami nem párosult azzal, ami a más angol együtteseknek kárára van, a sterilséggel.
A ráadás egy latin motetta volt, illetve az énekegyüttesek egyik nagy slágere, Rachmaninov Bogorogyice Gyevo című egyházi műve. Nem értettem egyet azzal, aki a kijárat felé tartva, előttem haladva, azt mondta, némi éllel, persze, „azért Rachmaninov volt a legjobb angol szerző". Nem ennek a műnek a megszólaltatásával volt természetesen bajom, nem Rachmaninov miatt mondom, hogy nem értek egyet - a felerősödés, a dinamikai váltás most is hatott, most is a padhoz szögezte az embert, annak ellenére, hogy egy oktávval feljebb énekeltek, mert a d, úgy tűnik, túl mélyen volt - hanem azért, mert ez a kijelentés alapvetően alábecsülése volt ennek a megejtően szép estének. Ennek a megformáltsága, kitaláltsága és természetessége miatt olyan hatásos koncertnek.
Kicsit sem sajnáltam, hogy lemaradtak a vicces betétek, a slágerek, a nézők mulattatását szolgáló, de azért ehhez az együtteshez - legalább annyira, mint a King's Singers-hez - hozzátartozó paródiák.
hírlevél
