Minden idők legfiatalabb karmestereként – s egyúttal az első amerikaiként – debütált az 1960-as Bayreuthi Ünnepi Játékokon. Sokan úgy vélik, ez volt az a mérföldkő, ami új dimenzióba helyezte az ön nemzetközi karrierjét...
Legfeljebb az egyik mérföldkő volt a sok közül. Én egyébként sem hiszek a mérföldkövekben, sokkal fontosabbnak tartom a szívós, kitartó, pillanatnyi lazítást sem engedélyező munkát. A pályám során elért eredményeimet jórészt annak köszönhetem, hogy számomra nem léteztek fontos és kevésbé fontos koncertek: minden estén megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból.

A hetvenes évek elején Széll Györgyöt követte a Cleveland Orchestra zeneigazgatói posztján. Milyen tapasztalatokat szerzett róla s általa a magyar karmesteriskoláról?
Azt hiszem, ma már senkinek sem kell bizonygatni, hogy a XX. század második felében az egész nyugati világ zenekultúrájára döntő hatással voltak a magyar karmesterek: Doráti Antal, Széll György, Reiner Frigyes, Ormándy Jenő, Solti György. Mindannyiukat tisztelem, de Reiner és Széll vezénylési stílusa, szemléletmódja különösen közel áll hozzám. Nem az udvariasság mondatja velem, hogy mindig szerettem magyarokkal együtt dolgozni; Fischer Annie-t és Starker Jánost pedig korszakos jelentőségű előadóművésznek tartom.

Ön is hangszeres előadóművészként, hegedűvirtuózként kezdte pályáját, s még akkor is rendszeresen hegedült, amikor karmesterként világszerte ünnepelték. Soha nem okozott problémát a kétféle tevékenység összeegyeztetése?
Szakmailag nem, legfeljebb időzavarba kerültem néha. Csodagyereknek tartottak – bár én szerencsére nem éreztem magam annak, és normális gyerekkorom volt –, s ennek köszönhetően már kilencévesen felkérést kaptam, hogy vezényeljek egy teljes koncertet. Tizenévesen hozzászoktam ahhoz az életmódhoz, hogy délelőtt szólampróbát tartok egy zenekarral, délután gyakorolok néhány órát, este egy hegedűverseny szólistájaként lépek fel. Szigorúan szakmai szempontból úgy látom, egy karmester számára nagyon hasznos, hogy bele tudja élni magát a hangszeres muzsikus helyzetébe, s hogy ezáltal ne csak szigorú és következetes legyen, hanem az empátia se hiányozzon belőle.

Tíz éven át vezette a Bajor Rádiózenekart – amellyel most Budapestre is eljött –, de 2002 szeptembere óta már egy másik világhírű együttes, a New York-i Filharmonikusok szakmai munkáját irányítja. Mi késztette a váltásra?
Teljesen természetesnek tartom, hogy – bármennyire sikeres egy karmester és zenekarának együttműködése – bizonyos idő után változtatni kell, mert már nem tudunk újat mondani egymásnak. A müncheni együttes esetében is ez történt: ma is nagyon jó barátságban vagyunk – a mostani közös turné is ezt bizonyítja –, és tényleg rengeteget fejlődtek az elmúlt évtizedben, de most már jó lesz, ha egy friss szemléletű, az enyémtől eltérő gondolkodású karmester folytatja velük a munkát. New Yorkban is ugyanez a helyzet: most én vagyok "az új seprű”, aki rengeteget dolgozik a zenekarral, igyekszik kreatív lenni, és folyamatosan bővíteni a repertoárt. Amikor tavaly ősszel átvettem a New York-i Filharmonikusokat, rögtön kockáztattam: két ősbemutatót is tartottunk kortárszenei alkotásokból. Az orosz Rogyion Scsedrin és az amerikai John Adams egy-egy darabját választottam – utóbbinak a témaválasztása is nagy figyelmet és érzékenységet követelt, hiszen szeptember 11-éről szól. Lezajlott a két premier, s ma már látjuk, hogy a nagy szimfonikus zenekarok hagyományos bérleti sorozataiban is megvan a létjogosultsága a kísérletezésnek, a kortárszenének.