„Nem hiszem, hogy Mozartnak könnyű volt” – interjú Pusker Júliával

Két éve annak örülhettünk, hogy ötödik lettél a brüsszeli Erzsébet Királyné Zenei Versenyen. Nem akarom bagatellizálni, de abban talán egyetértünk, hogy a zenei élmény nem mérhető centivel. Viszont egy ilyen esemény reflexióra késztet, nem?

A versenyzés valóban messze van a zene lényegétől, és most sem vagyok biztos benne, hogy létezik-e olyan mérce, ami alapján el lehet dönteni, hogy ki mennyire jó. Az én életemből nagyrészt kimaradt a versenyzés, nem is vagyok versenyző típus, de az Erzsébet Királyné Zenei Versenyre mégis jelentkeztem. Szerettem volna megtapasztalni, milyen egy ilyen nagy repertoárból felkészülni, és hogyan bírom a lelki, szellemi és fizikai megpróbáltatást. Azt gondolom, egy ilyen helyzetben jobban megismerheti az ember saját magát.

Emlékszem, amikor fiatalon követtem az Erzsébet Királyné Versenyt, olyan elérhetetlennek tűnt, el se mertem képzelni, hogy egyszer én is ott lehetek. Ebből a szempontból valóban mérföldkő volt, beteljesült egy gyerekkori álom. És hogy ott voltam, tényleg sok mindenre rávilágított, a verseny utáni időszakban pedig, emlékszem, úgy éreztem, nincs az a koncert, vagy helyzet, amivel ne tudnék megbirkózni.

Önbizalmat kaptál?

Az idegességem jó időre elmúlt, aztán persze visszakúszott, ahogy visszazökkentem a normális kerékvágásba.

Attól függ, mi a normális.

Szerintem kell egy kis drukk, mert attól lesz különleges a fellépés. A koncertteremben nem érezheted magad ugyanúgy, mint a gyakorlószobában.

Testvéreddel, Ágnessel nagyon korán a közönség elé kerültetek. 2004-ben a Fesztiválzenekarral szólóztatok.

Akkor voltam tizenkét éves, nővérem tizennyolc.

Akkor erősebben izgultatok, vagy épp ellenkezőleg, ösztönös nyugalommal fogadtátok a helyzetet?

Akkor is volt bennünk drukk. Zenész családból származunk, és pici gyerekként is tudtam, mit jelent a koncertre való készülődés, láttam édesapámat, akinél a fellépéseknek megvolt a maga komolysága. Kicsit olyan volt nekünk a koncertre készülni, mint a karácsonyestét várni, számoltuk, hányat kell még aludni. A feladat felelősségét már gyerekként is átéreztük, de nem gondolkodtunk azon, milyen különféle elvárásoknak kellene megfelelnünk.

Soós Ágnes dokumentumfilmet készített rólatok Láthatatlan húrok címmel, amelyben éveken keresztül, sok érzelmes és mély pillanatban megörökített titeket. Utólag nem látod úgy, hogy volt abban veszély, hogy ennyi ember előtt exponáltak?

Erős, támogató háttért jelentett a családunk, és ami meglepő volt, hogy a film után sem változott sok minden. Semmilyen káros hozadékát nem éreztem annak, hogy sokan láttak minket.

Félre ne érts, gyönyörű film egyébként, engem különösen megragadott az, hogy milyen hatalmas energiát fektettek abba, hogy ilyen szinten megtanuljatok a hegedűn játszani. Hogyan emlékszel a zeneiskolában, gyakorlókban eltöltött évekre?

Négy és fél évesen kezdtem hegedülni, a nővérem példájára, és nagyon boldog voltam, amikor végre nekem is megengedték. Nem kellett engem hajtani, magamtól is mentem gyakorolni.

Pusker Júlia (Fotó/Forrás: Kurt Chan)

Rólad azt mondták, hogy csodagyerek vagy, és nővéred, Ágnes gyakran jobban megdolgozott azért, ami neked könnyedén, természetesen jött.

Túlzás, hogy csodagyerek lettem volna. Előnyben voltam, mert hallottam azokat a darabokat, amiket a nővérem tanult, már a fülemben voltak, mire rám került a sor. Neki nyilván többet kellett dolgozni, mert ő járta ki az utat.

Zavart a kérdésem?

Nem. De bármekkora tehetsége is van valakinek, a munkát nem spórolhatja meg, ha valahova el szeretne jutni a tehetségével.

Nem szereted, ha azt mondják, hogy te csodagyerek vagy, neked könnyű.

Az tévedés, hogy egy csodagyereknek könnyű lenne. Nem hiszem, hogy Mozartnak könnyű volt. Bizonyos dolgok talán igen, de azzal járhatnak egyéb nehézségek. Abban, amiben ő zseni, esetleg egyszerűbb, de az élet nem csak ebből áll.

Mikor jön létre az az ideális helyzet, hogy bele tudod vinni a játékodba azt az érzelmet és mélységet, ami benned van?

Ez nem olyan, ami tudatos.

Nincs olyan, hogy most kiveszem a saját személyiségemet és élettapasztalatomat és csak a darabot játszom, tehát azt sem lehet, hogy direkt úgy játszom, hogy ez én vagyok.

Ahogy a játékos megérti a művet, abban már benne van saját maga. Ezért van, hogy amikor pár év után visszatérünk egy darabhoz, sokszor mást hallunk benne. És akkor azt mondjuk: hogyan lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?

Nekünk, zenészeknek az a feladatunk, hogy a szerző mondandóját megértsük, mert minden zenének van mondanivalója, amit el kell mesélni. Sokszor olyan egy darab, mint egy történet, ha nem is versben vagy színdarabban van megírva, hanem hangjegyekben. De ugyanúgy mesélünk. Ezért gondolom, hogy a hangversenyközönségnek nem kell előtanulmányokat végeznie, akkor is megérti, miről szól a darab. A lelke megérti.

Szívemből szóltál. Sokszor érzem azt, amikor véget nem érő műismertetéseket hallgatok egy zenemű előtt, hogy – múzeumi hasonlattal élve – a festmény leírását olvasgatjuk ahelyett, hogy a festményt néznénk fölötte.

Van, amikor segít egy jó leírás, és érdekesek lehetnek a részletesebb elemzések. De a jó műveket ezek nélkül is meg kell értsük.

Pusker Júlia (Fotó/Forrás: Kurt Chan)

A Zeneakadémia után Londonban tanultál Pauk Györgynél, akinek nagy respektje van tanítványai körében. Milyen tapasztalatod van vele?

Máig hálás vagyok, hogy nála tanulhattam. Meghatározó alakja a magyar hegedűiskolának, Zathureczky Ede tanítványa, és jó ennek a tradíciónak a része lenni. Mai napig kapcsolatban vagyunk. A kezdetekkor feszített tempóban ment a tanulás, de kellett a szigorúság, hogy fel tudjam venni a tempót a kinti követelményekkel.

Hány éves voltál akkor?

Akkor lettem húsz. Sokféle akadály jelent meg egyszerre, ami sok kérdést is előhívott, de az, amit akkor tanultam, most is meghatározza azt a zenészt, aki vagyok.

És milyen válaszokat kaptál a kérdésekre? Ki vagy te, és mit akarsz a zenétől?

Nem biztos, hogy pontosan tudom, ma ki vagyok, vagy holnap ki leszek, az sokkal fontosabb nekem, hogy ki szeretnék lenni. Ez talán hasznosabb kérdés ahhoz, hogy a jövőmet tudjam formálni.

Hogy képzeled el magad tíz, húsz, ötven év múlva?

A kérdés emberi oldalát tartom fontosnak. Mik azok az alapok, amik alapján választani tudok, amikor választani kell az életben. Azt tanulom, hogy közel tartsam magamhoz azokat az értékeket, amik ahhoz kellenek, hogy az lehessek, aki tényleg szeretnék.

Pusker Júlia augusztus 4-én Mozart A-dúr hegedűversenyét adja elő a Budapesti Vonósokkal és Pilz János koncertmesterrel Balatonfüreden, a Kisfaludy Színpadon. A részvétel ingyenes.

Részletek a koncertről a fesztivál honlapján!

A fesztivál főtámogatója