Nincs még egy zeneszerző, akiről annyira hamis képet őriznénk, mint Franz Schubert. Már a repertoárba került életművét illetően is különleges eset: egy Beethoven-örökös, akinek a szimfóniái alig kerülnek műsorra, de aki a kamarazenészek alfájának és omegájának számíthat – Mendelssohn, Grieg, Schumann, Brahms mellett. Mindenki ismeri néhány dalát, de az életművének csúcsát jelentő dalciklusokat annál kevesebben.

A fiatal Schubert portréja 1814-ből (Kunsthistorisches Museum) (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

„Hosszú évtizedeken tartotta magát az a vélekedés, amelyet a Rózsavölgyi és Társa által kiadott életrajz szerzője így fejez ki: „Schubert zenéje nagyszerű, az élete unalmas.” Él bennünk a kép a Schubertiádákon zongorázó, a hangszer mögött megbúvó géniuszról, akit halála után – szép lassan és úgy, ahogy – felfedeztek. Ismerjük, pontosabban ismerni véljük:

Egy megkapó olajfestmény, amelyet nemrégiben azonosítottak a fiatal Schubert képmásaként (...), könyvek, kották, lemezek és műsorfüzetek borítóit díszíti. Sokan így reagálnak rá: »Nos ez biztosan nem is hasonlít Schubertre«. Pontosan úgy, ahogyan sokan az új Schubert-imázst, a meleg, iszákos, depressziós zeneszerzőt fogadják: »Schubert biztosan nem lehetett ilyen«.” (38)

Gibbs életrajzát olvasva leginkább az szembetűnő, hogy a kép, amely a kétezres évek elején még sokkolóan új volt a zeneszerzőről, ma már szinte beszűrődött a köztudatba – legalábbis ami a a zenekedvelők, a zenetörténetet felületesen ismerők körét illeti. Schubert halála után több mint százötven évig Bécs biedermeier-korszakának egyik szűzies ikonja volt, és mint olyan, érinthetetlen. Egy porcelán figura, akinek elhallgatták homoszexualitását, a szifiliszét, a kalandjait prostituáltakkal, és szenvedő, „szegény Schubertté” tették az éhező művész romantikus képének eleget téve. „Célom, hogy szembeszálljak a magára hagyott Schubertről kialakított elképzeléssel: úgy gondolom, hogy igenis képes volt felelősséggel viszonyulni az életéhez és alkotásaihoz” (15) – írja Gibbs.

Christopher Gibbs Schubert c. könyve (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A nyolc fejezetből álló könyv saját meghatározása szerint „anti-életrajz” – sokkal inkább szól a művekről és a művészről, mint Schubertről, az emberről. Az ifjú, a zseniális, a népszerű, a sötét oldallal rendelkező, a szegény, a kései, a halhatatlan – Schubert ezen arcai elevenednek meg a lapokon.

Schubert szexualitása

Schubert „gay”(meleg)  volt, de nem volt „gay” (vidám) – ezzel az ócska szójátékkal került be az angol közbeszédbe a zeneszerző szexuális irányultsága, amelyről mind a mai napig nem állapíthatunk meg sokat. „Rendkívül problematikus az azonos neműek közötti szerelem jellegének meghatározása egy olyan korszakban és helyen, amikor és ahol még nem létezett a »homoszexuális«, vagy ebben az értelemben a »meleg« kifejezés, és ahol azok a tevékenységek, magatartásformák, felfogásmódok, amelyeket ezzel a kategóriával később jelölünk, alighanem gyakran meglehetősen eltértek a maiaktól” – írja az életrajz. – „Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül [hogy ...] nem áll rendelkezésünkre elegendő megbízható dokumentum azzal kapcsolatban, hogy akár egyetlen nővel is intim viszonyt alakított volna ki, s hogy ellenállhatatlanul ragaszkodott férfi barátaihoz, akik közül többel huzamosabb ideig együtt is élt.” (195)

Az Esz-dúr zongoratrió titokzatos története

Habár Gibbs, aki már a könyv publikálása előtt is foglalkozott és publikált nagyobb tudományos művet Schubertről, erősen támaszkodik a szekunder irodalomra – korábbi életrajzokra –, saját elméleteket is prezentál. Ilyen például az Esz-dúr trióval kapcsolatos értelmezése. Ezen a művön keresztül Gibbs azt mutatja be, hogy Schubert számára rendkívül fontos volt Beethoven művészete, de a kortárs közönségtől eltérő módon nem a bonni mester alkotói pályájának középső szakaszát eszményítette, hanem „a kései művek esztétikai példáját követte, különösen a vonósnégyesekét”. Innen nézve megerősít abban, hogy Schubert számos művét abbéli reményében írta, hogy majd az utókor felfedezi őket. „Mikor közölték vele, hogy »nem tetszett a kvartett, amelyet Schuppanzigh az előző nap játszott«, így válaszolt: »Egyszer majd tetszeni fog.« Számos ilyen megjegyzést ismerünk Beethoventől.” (199)

„Schubert az Esz-dúr triót választotta szerzői akadémiája központi darabjának” – írja Gibbs. (200) A művet Beethoven halála után pontosan fél évvel kezdte komponálni, és pontosan fél évvel később mutatták be. A négytételes trió második tétele tisztelgés az Eroica-szimfónia gyászinduló-tétele előtt. „A leginkább talán az nyűgözi le az embert, hogy az hommage-t Beethoven ihlette ugyan, Schubert mégsem másolta szolgai módon a nagy elődöt.

Mindent összevéve...

Christopher Gibbs meglehetősen óvatos a következtetések levonásakor:

(22) – írja az első fejezetben. A zárszóban pedig a különböző – és egymástól eléggé különböző, szélsőséges – Schubert-figurákat tárgyalva és elmarasztalva megállapítja: „Megdöbbentő, hogy Schubert és zenéje miként volt képes életre hívni ennyiféle értelmezést, miként lehetett ilyen sokféleképpen kisajátítani.” (240)

Schubert (Fotó/Forrás: Wikimedia Coomons)

Schubert élete egy befejezetlen élet, amit ma életműveként ismerünk, arra a zeneszerző alighanem csak prelűdként tekintett. Egy röviddel halála előtt írt levelében Schubert három operája, miséje és egy operája kapcsán (ekkor már kilencet írt!) így fogalmaz: „[Ezekre] csak azért utalok, hogy megismerhessék a legmagasabb művészetre irányuló törekvésemet.”

Christopher Gibbs életrajza egy széles alapokon álló, körültekintő és kiegyensúlyozott munka, amely számíthat a szélesebb közönség érdeklődésére is. De aki botránykönyvre kíváncsi, az mást olvasson: a szerző ugyan ígéri, hogy a kevéssé ismert Schubertet mutatja be – akinek mintha lenne „egy sötét oldala” –, nem ikonoklaszta. Schubertről keveset tudunk – állítja –, de vigasztaljon minket az, hogy ünnepelhetjük a zenét, amely „a fájdalom és a gyönyörűség ennyire különböző érzéseit váltja ki belőlünk.” (240)

Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2018. Balázs István fordítása.