Aztán fény derült arra is, miért indokolt ez a koncertpódiumon oly szokatlan haute couture: a ruhadarab elején a Zongoraötös első hét üteme, a hátulján pedig Mozart 1784. április 10-i keltezésű levelének néhány sora volt olvasható.

Ebben a levélben Mozart így írt apjának a nemrég bemutatott opuszról: „Színházi hangversenyem is nagyon jól sikerült. Két nagy zongoraversenyt írtam és egy kvintettet, amelyek rendkívüli tetszést arattak. A kvintettet – oboára, klarinétra, kürtre, fagottra és zongorára – magam is a legjobbnak tartom, amit életemben írtam. Szeretném, ha hallhatná! És milyen szép előadás volt! Egyébként - hogy az igazat megvalljam, - a végén már kicsit belefáradtam a folytonos fellépésbe. S becsületemre legyen mondva: hallgatóim sohasem fáradtak bele!”

A december 30-i hangversenyen sem. Ami nem is meglepő, hiszen Mozart művét friss, életvidám előadásban hallhatta a közönség a Budapesti Fúvósegyüttes négy művésze és Kocsis Zoltán tolmácsolásában. A méltóságteljes bevezető után az élénk és játékos főtémában a szinkópák se orr-, se farnehezek nem voltak. A leghosszabb hang kiemelése korhely felhangokkal fűszerezte a motívum karakterét. A szerző nem véletlenül volt elégedett művével: végig kiegyensúlyozottan szólt együtt az öt hangszer. Csak a tétel végén volt egy kis mosolyoghatnékom, amikor a kürt a zongora virtuóz hármashangzat-szaltóját utánozta halált megvető bátorsággal – de sikeresen!

Hosszú ütemekig nem jöttem rá, mi az, ami miatt nem tökéletes számomra a lassú tétel idillje. Aztán a hosszú tartott hangoknál ráébredtem, hogy a fúvósok, különösen a két fekete, egy náthás leheletnyivel magasabbak, mint a zongora. Ami az első tétel gyors harmóniaváltásainál fel sem tűnt, az a nemes Larghettót bizony beárnyékolta. Aztán, mire a hallgatóság feleszmélt, már vége lett a Rondónak is. Szinte rövidnek tűnt ez a darab a K 375-ös Esz-dúr szerenád öt tétele után.

A szerenád legszebb pillanatai az én fülemnek az első Menuetto triójában voltak, ahol tulajdonképpen nem történt semmi rendkívüli, „csak” a súlyok és akcentusok rajzolódtak ki a maguk jogos helyén, kristálytisztán. És ennyi elég is volt, hogy életre keljen Mozart muzsikája. Az imitációs szakasz is szépen ki volt dolgozva, de a tételzáró pár hang kicsit vaskosra sikerült. A második Menuettoban egy-két kilyukadt felütés rontotta az összhangot, de mindenért kárpótolt a zárótétel tenyeres-talpas vidámsága.

És a szünet után kezdődött az igazi mulatság! Druschetzky „farkaskvintes” furulyával és száncsengővel dekorált C-dúr partitájának első tétele után azt hittem, már nem sok újdonság következhet, de a hangverseny még bőven szolgált meglepetésekkel. A betiltott szilveszteri petárdák helyett például pisztolyropogástól ijedezhettünk Johann Strauss Vadászat polkájában. Ahogy felcsendült a Monti Csárdás lassú bevezetőjének első pár akkordja, már alig vártam a klarinét szép, bravúros futamait. De a vér is megfagyott bennem, amikor a gyors rész legvirtuózabb meneteit a kürt játszotta! És nem is akárhogy!

A ráadásként elhangzó Eine kleine Lachmusikban még a Filharmónia Kht képviselőjének is jutott egy jelentős szóló a jobboldali karzatról. A Radetzky-indulóra pedig egy emberként tapsolt a közönség apraja-nagyja. A legmulatságosabb mégis az volt, hogy Händel Tűzijáték szvitje egy csillagszóró miatt kis híján áltűzrendészeti botrányba fulladt. Végül a két tűzoltónak öltözött kürtös nagy kegyesen megengedte a darab folytatását, sőt, ők is beszálltak egy-egy locsolócsövön. És tűzvédelem ide vagy oda – a teremben igazán forró lett a hangulat.

2005. december 30. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem; Szilveszteri hangverseny zenei tréfákkal és sok vidámsággal; Mozart: Esz-dúr szerenád, K 375; Esz-dúr zongoraötös, K 452; km.: Budapesti Fúvósegyüttes (műv. vez.: Berkes Kálmán), Kocsis Zoltán (zongora)