Elhangzott a műsorban többek között az a mondat, hogy a környék a világ egyik legszebb tája. Szavakkal meg lehet fogalmazni, hogy miért?
Aki kicsit hosszasabban időzik itt, az tesztelheti ennek az állításnak az igazságát, mindig újra és újra rácsodálkozik az ember a tájnak a szépségére, ami maga a Duna kanyarulata. A visegrádi oldal hallatlan változatossága, a hangtalan kommunikáció a két part, sőt a négy part között, egyáltalán az, hogy a szigetnek itt vége szakad.
Szigetcsúcsnak hívjuk ezt a helyet, egy olyan ritka és meghökkentő szépség, amit az ember újra és újra lenyűgözve él át, amikor ránéz.
A szétváló Duna, ahogy a hatalmas víz elkezdi megkerülni a szigetet, gyönyörű. A történelmi levegő, a Salamon-torony vagy a visegrádi vár látképe, és természetesen a túlsó oldal is hallatlanul izgalmas, egyszerűen ez egy ihlető környezet, ahol az ember, úgy szoktuk mondani, emelt lélekkel tud létezni. A Nemzeti Parkra való tekintettel egyfajta védelmet is élvez a vidék, így a gagyi, ami eluralta a világot, nehezebben hatol be ebbe a közegbe.
Össze lehet szedni, hogy mi kell ahhoz, hogy valahol jól érezze magát?
Ez egy őskérdés, különösen az én esetemben, amikor folyton arra késztetnek, hogy megfogalmazzam, hol vagyok otthon.
Most ér véget a huszonnyolcadik szezonom a Kolozsvári Magyar Operában, ennek kapcsán is folytonosan elhangzik, hogy kétlaki vagyok, de tiltakozom ez ellen.
Egylaki vagyok, a magyar szellemi-művészeti térnek a résztvevője, és otthon vagyok mindenütt, ahol tisztességes módon gondolkodnak a világ felől és megfelelő szakmai tartás mentén művelik a művészet valamelyik ágát. Így aztán nem tudok rangsorolni mondjuk Pilisborosjenő, Kisoroszi, Kolozsvár, Budapest vagy akár Miskolc között, de vannak különböző árnyalatai, természetesen. Pesten itthon van az ember, mert egy olyanfajta szellemi nyüzsgés közepén tudja artikulálni a saját elgondolásait, ami fontos, ami kontrollál, ami befogadja vagy elveti azokat az állításokat, amiket a művészete tesz. Teljesen más jellegű mondjuk Kisoroszi, aminek az a dolga, hogy megnyugodjak, hogy a barátaimmal számot vessünk azzal, hogy hol tartunk éppen a pályánkon vagy az életünkben. Más dolog Borosjenő, ami konkrét értelemben az otthonom, mert a családom otthona, ott laknak a gyerekeim, az unokáim, a feleségem, a rokonságom. Otthonom Kolozsvár, mert onnan származom. Tehát végig lehet színesen mondani, de a summája a dolognak mégis ez:
egyfajta valódi nemes egységben képzelem a magyar szellemi-lelki jelent és jövőt.

Miklósa Erika, Csemiczky Miklós, Selmeczi György és Batta András a Partitúra forgatásán (Fotó/Forrás: Gál Bereniké)
A felsorolt városok, helyszínek mind fontos terei az alkotásinak, a bázis mégis Budapest lett, miért?
Pestet sajnos nem nagyon szeretem. Pest sose volt velem barátságos és én sem kívánok Pesttel különösebben barátságos lenni. Tehát ez az alapállás. Hogy ehhez képest mégiscsak egy pesti művész vagyok, az annak köszönhető, hogy valóban nagyszerű emberekkel, generációm legjobbjaival volt alkalmam együtt dolgozni, és ezt a sors valamiféle ajándékának fogom fel, hogy nagy zeneszerző-partnerekkel, nagyszerű előadókkal, a színház világában kitűnő emberekkel, a film világában a legjobbakkal.
Szerencsés flótás vagyok annak ellenére, hogy természetesen ma épp úgy nem tudok megbékélni Pesttel, a légkörével és a dölyfével. Hogy kevesen fogalmaznak differenciáltan, valamiféle indulatos fekete-fehér alapállás dívik.
Ezért aztán nagyon nehéz jól beszélni még a pályatársakról is, az értelmezés agressziója igen erőteljes lett Pesten, érdekei, hátsó gondolatai, különböző megfontolásai mentén értelmeznek önkényesen általában. Az ember sokszor a differenciált mondatait úgy éli meg, mint gyöngyöt a disznók elé. De ez semmin nem változtat, mert ebben valóban lelkesült vagyok, hogy nagyszerű emberekkel dolgozom és gondolkodom együtt. Például most is a felvételikről szaladtam le Kisorosziba: tizenhetedik éve tökéletes együttműködésben csináljuk Novák Eszterrel ezt az engem nagyon lelkesítő, különleges színészpedagógiai munkát a Színház és Filmművészeti Egyetemen, a zenés színész képzést. Kimunkáltunk egy olyan metodikát, ami párját ritkítja tulajdonképpen a világon is.
Igaz, hogy közben éppen új operán dolgozik?
Igen, novemberben lesz a bemutatója A krónikás címmel Kolozsváron, ahol
200 éves lesz ősszel az intézményes magyar zeneoktatás, ami európai összevetésben is a legelsők közé sorolja a várost.
Erre az alkalomra rendeltek tőlem egy családi operát, vígopera lesz ezúttal, kicsit játékos, erősen szimbolikus sztori. Kolozsváron zajlik természetesen a cselekmény, abban a városban, ahol nem ismerik a zenét, és ahova menekültek érkeznek Déváról - ahol újra és újra leomlik a vár -, akik megtanítják a kolozsváriakat énekelni, muzsikálni. Szőcs Margit meséjéből készítem a librettót, a dalszövegeket Egyed Emese írja, hallatlanul érdekes munka, nem akarom olcsón adni, egy valódi, mélyen filozofikus darabot szeretnék írni, amiben azért nagyokat lehet kacarászni is.
Nemrég többedmagával létrehozta a Magyar Egyházzenei Műhelyt. Ez mit jelent?
A törekvés az, hogy a hívő embereknek és a klérusnak a tudomására hozzuk, hogy
itt van egy nagyszabású, nemzetközi mércével mérve is elsőrangú kortárs egyházzene, s érdemes volna élni ezzel a lehetőséggel.
Mert egyelőre az egyházban, a templomokban még nincs igazi fogadókészség ezekre a művekre, ez is egy ilyen nehéz öröksége a kommunizmusnak, hogy Kodály és Bárdos korához nem tud kötődni a magyar templomi zenélés. Liturgikus és liturgián kívüli művekről van szó, ennek óriási műfajtörténete van, óriási műfaji spektrummal dolgozik a magyar zeneszerzés, amely egy ötvenéves frusztrációt követően a rendszerváltozás után robbanásszerűen elkezdett tudni valódi nagyszabású zenéket komponálni.
Ahogyan az elmúlt évtizedekben folyamatosan, most is ír éppen filmzenét is, mi lesz ez?
Gothár Péter új filmjéhez írom a zenét, még nem vagyok teljesen kész vele, nagyon nagy vállalkozás. A Bartók-életművel – amely maga is szereplője a filmnek - szemben kellett a film zenei világát meghatározni, most Hét kis véletlen a címe.
Korábban egyszerűen szerencsének nevezte, de talán mégis megfogalmazható valamilyen metódus: hogyan gyűlnek ön köré az alkotótársak?
Ebben van egy háttérmegfontolás:
nagyon fiatalon eldöntöttem, sose fog érdekelni közvetlen módon a karrier és a pénz, s ezért én ezt soha nem is erőltettem.
Az a tapasztalatom ugyanis, hogy a karrier és a pénz akarása degradálja a művészt és sokat vesz el a hasznos energiákból. Ezért gyakran tettem jelentős engedményeket életem során azért, hogy X-szel vagy Y-nal együtt dolgozhassak, mint ahogy nagyon sokan tettek engedményt azért, hogy velem dolgozhassanak. Tehát valódi értékek mentén szövődtek ezek a kapcsolatok, nem pragmatikusan, nem arra szolgálnak, hogy közvetlenül a siker kapujában álljunk valahányan. És ehhez továbbra is élvezettel tartom magam, ráadásul ez a meggyőződés egy olyan fölényt kölcsönöz az embernek, olyan megnyugtató biztonságérzetet ad, hogy ezt semmiért nem érdemes feláldozni. Azáltal, hogy nem alkudozom gázsikért és nem követelem az elismerést minden sarkon, ezáltal én jobbnak érezhetem magam az átlagnál, és ez nekem nagyon fontos.
A Partitúra következő adása június19-én, szerdán este 21.35-kor Zala megyébe kalauzol el a Duna Televízióban.
Az előző adások megnézhetők ide kattintva >>>
Fejléckép: Selmeczi György zeneszerző a Partitúra forgatásán Kisorosziban (Fotó: Gál Bereniké)