A Nemessányi-család a mai napig nem hagyott fel a különleges mesterséggel, hiszen Nemessányi László, aki 1980-ban készítette el első hegedűjét ma is működő műhellyel, és közel negyven év tapasztalattal rendelkezik. Bár a família története egészen a 14. századig nyúlik vissza, a nevet az 1837 és 1881 között élt Nemessányi Sámuel írta be a zeneművészet nagy könyvébe. A hazai hegedűkészítés hagyományainak egyik letéteményese a mai Szlovákia területén található Eperjesen született. Fiatalon üvegfúvónak készült, majd Pesten kitanulta a műbútorasztalos szakmát. A hangszereket Schweitzer János hozta közelebb hozzá, akit bátran nevezhetünk iskolateremtőnek. Tanuló éveit, az 1860-as évek elejét Prágában töltötte, ahol a legtöbb tudást szerezhette meg későbbi mesterségéről, hiszen a szintén Schweitzer-tanítvány Anton Sittnél dolgozhatott. A mester igen nagy tekintélynek örvendett, és Nemessányi olyan környezetbe került, amelyben az új hangszerek készítéséről, valamint a megsérült darabok restaurálásáról is sokat megtudhatott.
A műhelyt az európai zenei élet számos képviselője látogatta, így a fiatal magyar hegedűkészítőnek minden lehetősége megvolt arra, hogy részleteiben ismerkedjen meg a legjobb olasz hangszerekkel.
Nemessányi-hangszer (Fotó/Forrás: Berecz Valter)
Pestre csak néhány évvel később tért vissza, ahol 1863-ra meg is szerezte a Hangszerkészítő Céh mesterdiplomáját. A fővárosi élet több szempontból is előnyös volt számára: konkurenciája alig akadt, a már működő mestereknél pedig nagyságrendekkel jobb hangszereket készített, és munkáját több helyen is végezhette. Fia így vall arról az időszakról, amit a Hatvani utca 7-ben töltöttek: „Igen sokan, az akkor még fiatal Hubay Jenő, és mások is jártak apám kis műhelyébe. Reményi Ede, a kor híres hegedűművésze is gyakran megfordult nála, és órák hosszat játszott ingujjra vetkőzve, énekelve új, vagy javított hegedűjén. Kedvenc magyar nótáik – a »Repülj fecském« és a »Cserebogár, sárga cserebogár« – is gyakran megszólaltak.” A neves látogatók nem véletlenül érkeztek hozzá, hiszen tehetsége és nem éppen visszahúzódó személyisége rendre a társaság középpontjává emelték. Későbbi, a Gránátos utca 4. szám alatti székhelye a 19. század második felének zenei életét meghatározó személyiségek elsőrangú találkozó helye lett.
Minden tudás és lehetőség Nemessányi rendelkezésére állt tehát, aki rendkívüli ügyességgel használta ki, hogy a hazai hegedűkészítés nagyjából százötven éves lemaradásban volt az olaszországitól. Itáliában ugyanis már a 16. század elején megjelentek a mesterműhelyek, az Amati, Guarneri és Stradivari nevek jelezte fénykor pedig éppen a magyarországi első műhelyek megjelenésével esik egybe. Nemessányi kezdetben a Stradivari-, majd a del Gesù-modellek kópiáit tökéletesítette. Ahogy ezt egy öntörvényű zsenitől elvárhatjuk, hangszerei merészek, vonalvezetésük lenyűgöző volt.
A korabeli beszámolók alapján olyannyira tökéletes módon készítette hangszereit, hogy azok rendre összetéveszthetőek voltak az olasz mesterektől származó darabokkal.
Mondanunk sem kell, hogy a minőségi munka milyen előnyös helyzetbe hozta a leleményesebb gyűjtőket és kereskedőket, akik nem egy esetben címkéztek át hangszereket. „Ha egy-egy új hegedűje elkészült – emlékszik vissza fia – maga szerelte fel és próbálta ki, és boldog örömmel figyelte a hang erősségét, tisztaságát, a húrok rezgését. Kitűnő fakészlete volt: sok éves öreg jávor, fenyő, ében, hárs, amelyeknek gyalulatlan állapotban is remek csengésük volt. Sok hegedű sémát, régi híres olasz mesterek munkáit és saját hegedűjének, valamint kisbőgőjének mintáját őrizte zárt fiókjában.”
A Nemessányi-műhelyben (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)
Nemessányi Sámuel munkássága lehetővé tette, hogy a magyar hegedűkészítés a 19. század végén egyértelműen el tudjon szakadni a bécsi és a cseh iskolától, és a saját útját kezdje járni. A jól körülhatárolt alapokra a századforduló pezsgő zenei élete, ha úgy tetszik, könnyen tudott építkezni, hiszen a kor olyan iskolateremtő művészeket állított ki, mint Hubay Jenő, Zathureczky Ede vagy Vecsey Ferenc, akinek jelenléte rendkívül ösztönzően hatott a Nemessányi-hagyományok folytatására is. A 20. század fordulóján újabb és újabb hangszerkészítők kezdhettek el dolgozni Budapesten. A szakma legfontosabb képviselői, Pilát Pál, Spiegel János és Reményi Mihály műhelyei az Operaház és a Zeneakadémia vonzáskörzetében helyezkedtek el, és a magyar hegedűkészítés, a századfordulótól a II. világháborúig tartó fénykorában, európai viszonylatban is a legmagasabb színvonalat képviselték. A mesterség helyzete napjainkban is büszkeségre ad okot, hiszen a több mint három évszázados hagyomány és az elmúlt időszak közel ezer hegedűkészítőjének munkája és szellemisége szervesen jelen van a mi életünkben is, amelynek megőrzéséhez ezentúl az Opera előadásai is hozzájárulnak Kállai Ernő játékán keresztül.
Kállai Ernő hegedűművész és Pásztor Lili, a Balettintézet növendéke (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Operaház)
Nemessányik az Operában
A Keresztény Évadot beharangozó sajtóesemény egyik fénypontja volt, amikor Kállai Ernő bemutatta különleges hegedűjét, és megszólaltatta Massenet Thaïs című operájából a Méditationt. Mint elmondta, egy több mint százötven éves hangszerről van szó, amely a magyar hegedűkészítés mindenkori doyenja, Nemessányi Sámuel keze munkája. „Ez a mester egyik rég elfeledett hangszere. Áprilisban kaptam kézhez, akkor kezdtem el rajta játszani, fantasztikusan szól, de még kell egy kis idő, hogy előcsalogassam belőle az igazi hangját” – mondta a koncertmester. Az Opera Zenekar olyan szerencsés helyzetben van, hogy nem ez az egyetlen Nemessányi-hangszer az együttesben: Rajka Éva Imola az I. hegedű egyik szólamvezetője és Miskolczi Anita a cselló tutti zenekari művésze szintén a legendás hangszerkészítőtől származó instrumentumon játszhat.
A cikk eredetileg az Opera Magazin 2019. őszi számában jelent meg.
hírlevél
