Mátyás király uralkodása a 15. század második felében, a külső háborúknak köszönhető belső béke azt is jelentette, hogy Magyarország nem csak politikailag, de kulturálisan és zeneileg is nagyhatalomnak vallhatta magát: Beatrix királynő Tinctoris – a 15. század legjelentősebb elméletírójának – tanítványa volt, s a budai udvar énekegyüttesét maga a pápai követ is az etalonnak tartott pápai kórussal vetette össze, messzeföldről verbuválták az énekeseket, és a legújabb „franciás” zenét, franko-flamand vokálpolifóniát énekeltek a királyi kápolnában. Mátyás halálával trónutódlási harcok foglalták le a nemesség és az udvar figyelmét, s bár az énekesek létszáma lecsökkent, az anarchia-közeli állapotok (például a keresztes hadjáratból lett Dózsa-féle parasztfelkelés) sem vezettek a kórus megszüntetéséhez.

1516-ban a 10 éves II. Lajos lépett trónra a főurak mesterkedése nyomán, s a fiatal uralkodót sokkal jobban érdekelték táncmulatságok, bálok, lovagi tornák, színházi előadások és vadászatok, mint a nagypolitika, amit amúgy is gyámja és a nemesi tanács intézett. Kedvteléseiben az sem zavarta, hogy sokszor az udvar élelmezési költségeit is nehezen lehetett előteremteni. 1522-ben nagy pompával ünnepelték a fiatal király esküvőjét, s erre az alkalomra, feltehetően az újdonsült királyné kérésére hívták meg az udvarba Thomas Stoltzert (1480 k. – 1526), a kor egyik legnevesebb német zeneszerzőjét. Az esküvőn a királyi kórus énekelte egy motettáját, május 28-án pedig – egy feljegyzés szerint – Stoltzert kinevezték a budai udvari kórus vezetőjének (magister capellae). A hat férfi énekesből és énekesfiúkból álló kórus irányítását teljes mértékben Stoltzerre bízták. Budai állását megelőzően Stoltzer a breslaui dóm káplánja volt, s itt találkozott a csírázó protestantizmussal, ami bár hatott rá – legszebb művei a német nyelvű zsoltárok –, a katolicizmusnak soha nem fordított hátat. Kortársai írják róla, hogy „olyan ember volt, aki a legkisebb szellőre könnyedén megváltozik.”

Az állítólagos befolyásolhatóság s jellembeli gyengeség szerencsére csupán a szerzőre, nem pedig a művekre jellemző. A kor zenéjének élvonalába tartozó motettái, miséi és Mária-antifónái biztos szólamvezetésükkel, világos formai felépítésükkel, kiegyenlített hangzásukkal Josquin egyik legnagyobb formátumú kortársává avatják Stoltzert.

Mai füllel hallgatva, ezeknek a zenéknek a belső békéje és meditatív nyugalma igazán megragadó. Aki a zenében az izgalmat keresi, a meglepetést várja, az ne hallgassa a Voces Aequales új lemezét. Stoltzer zenéje ebben a tökéletes előadásban az elérni vágyott isteni nyugalomról szól. És miért is kéne az unalomig ismert szövegeket (a mise szövegét vagy a Mária-antifónákat) eredetieskedő formulákkal megtömni: ez a zene nem az előadóról, nem a zeneszerzőről, s főként nem a hallgatóhoz szól, hanem a szerző Istennel folytatott párbeszédébe enged bepillantást.

A Voces Aequales hat egyenlő hangú és egyformán nagyszerű férfi énekese számos koncertjével és két előző lemezével már bizonyította, hogy mind a kortárs, mind a reneszánsz zene nyelvét anyanyelvként beszélik. Stoltzer-lemezükkel (mely a lemezen hallható művek első hangfelvétele) egy nagy szerző művészetén keresztül a magyar történelem egy olyan korszakába nyúlnak vissza, amikor a történelmi viharok közepette még európai szintű zene otthona lehetett Magyarország. A török hódítás aztán három részre szakította az országot, és hosszú időre befellegzett a magyarországi művészi zenének. Ma, amikor sokan beszélnek az ország több részre szakítottságáról, egyesek a magyar zenei életet féltik. Minden aggódó figyelmébe ajánlom ezt a lemezt: amíg ilyen hangminőségben, ilyen művészi színvonalon szólal meg ilyen minőségű zene, mégpedig magyar hangmérnökkel, magyar előadókkal, magyar kiadónál, Magyarországon működött nagy szerzőtől, addig nem kell félteni a nemzeti kultúrát.

THOMAS STOLTZER: Missa „Kyrie Summum” – Mária-motetták
VOCES AEQUALES (Hungaroton – 2003)