Programszerkesztő ritkán kap olyan fogós feladatot, mint Baranyay László négy évtizedes tanári pályafutásának bemutatása. Tanítványok generációi nőttek fel a keze alatt, sikeresek és kevésbé sikeresek, akik sokfelé élnek és dolgoznak, de legfontosabb, hogy sokan vannak. Az én feladatom sem könnyebb: hiába írok lassan húsz éve zenéről, nehéz nem túlzott személyességgel írnom arról az emberről, akivel több, mint egy évtizeden át együtt fedezhettem fel a zene és a zongorajáték rejtelmeit, és aki alig tizenéves koromtól egészen a felnőtté válásom küszöbéig kísért, aki azóta is hatással van zenei ízlésemre és arra, ahogy néha még magam is leülök a zongorához.

Egy művészt a pódiumról hallgatóként megismerni egészen más, mint tanítványként. Az előadó-művészet egyik lényege pont az, hogy a varázslat, varázslat maradhasson - nem tartozik a hallgatóra, hogy milyen trükkök, cselek és nehézségek árán tűnik végül olyan végtelenül és magától értetődően könnyednek az a bravúros futam; vagy az a kíséret, ami nem tolakodhat az előtérbe, csak azért, mert nehéz. Jegyezzék meg mondta egyszer: "a rossz zongoristát onnan lehet megismerni, hogy folyamatosan az izmait mutogatja, és érezteti velünk, hogy elképesztően nehéz, amit játszik: a jó zongorista játékában a feszültség csak a zenében jön létre." Amíg a művész - akár a bűvész - a pódiumon láthatatlanul varázsol, a tanteremben nemhogy láttatnia kell azt, de ezerszeresére kell felnagyítania, elmagyaráznia, lelassítania. S talán ez utóbbi a legnehezebb feladat: futni, ugrálni is könnyebb, mint elmagyarázni, hogyan kell - kivált lassan megmutatni úgy, hogy egyáltalán legyen még értelme a bemutatónak.

A művész - az igazi művész - kizárólag a darabra és saját magára reflektál, harmadik személyre csak akkor, ha az a pódiumon van, és együtt zenélnek. "Javaslom, legyenek nagyon gyanakvóak, ha egy zongoristának van ideje azzal foglalkozni, hogy milyen magasra dobálja a kezeit, vagy urambocsá szemkontaktust keres a közönséggel." Egy tanár viszont folyamatosan a tanítványok reflexióit keresi, azokra reagál újra és újra - ráadásul ahány tanítvány, annyi személyiség, annyi eltérő, sokszor reménytelenül különböző megoldás. Zongorázni, pláne egy-egy konkrét problémát megoldani nem csak egyféleképpen lehet, és ami az egyik embernek segít, az a másiknál tévútra visz. A végső hangzáskép is a tanítvány önkifejezése kell, hogy legyen, tehát nemcsak a lehetséges utak, de szükségszerűen a célok sem teljesen azonosak. Több érv talán nem is kell annak bizonyítására, hogy az előadóművészetek tanítása az egyik legmegfoghatatlanabb és legösszetettebb kihívás, amire ember csak vállalkozhat.

A koncerten elhangzó szerzők és fellépők száma önmagáért beszél: egy előadó szerencsés esetben megengedheti magának, hogy egy-egy korra, netán néhány szerzőre specializálja magát, de annyit mindenképp, hogy a számára kevésbé vonzó repertoárral ne foglalkozzon. Egy művész-tanár ugyanakkor nem mondhatja azt a tanítványainak, hogy ne tanuljanak semmit, mondjuk az orosz romantikusoktól. Nincs királyi út: meg kell találni a tanítvánnyal azt a kulcsot, amely a tanár saját zárjában is nehezen forog. A most ünnepelt talán épp ebben a legnagyobb mester: sohasem szégyellte, ha valamit velünk együtt kellett megfejtenie, sőt, ilyenkor kibújt belőle az a gyermeki kíváncsiság, amit egy igazi művész soha nem veszít el - mi pedig ott és akkor ráébredhettünk, hogy ezt a szakmát tényleg egy életen át tanulja az ember.

Pándi Marianne zenetörténész - ő is zongoristának készült - mondta nekem egyszer: „Ez a világ legmagányosabb helyzete: az ember kint ül a pódiumon, egy szál zongorával, benne a zene, körülötte a sötétben száz és száz fül." Ezt a helyzetet pszichikailag kétféleképpen lehet kezelni: teljes, feltétel nélküli alázattal és odaadással vagy önimádó magamutogatással. Igaz, az utóbbival is sikert lehet aratni a közönség előtt, de Baranyaynál alapelv volt, hogy a hallgatót talán be lehet csapni - de saját magunkat biztosan nem érdemes. Aki valódi hatást akar elérni, az ne a tükörbe nézzen, hanem befelé.

Sokan vagyunk tanítványok. Ha mindenki, aki arra érdemes, csak egy-egy rövid darabot játszana, már nem koncertet, hanem egy kisebb fesztivált kellene szerkeszteni. Tényleg, tíz év múlva miért is ne? Addig pedig Isten éltesse a Tanár urat erőben, egészségben! Ön pedig kedves koncertlátogató, nagyon kérem, hallgassa úgy ezt a hangversenyt, mint egy különlegesen gazdag tanári és művészi pálya színpompás lenyomatát. Az eredetit csak mi láthattuk, a szerencsések.