Elnézést, ha túlságosan is a külsőségekre helyezném a hangsúlyt a koncerttel kapcsolatban, de egyrészt még sohasem volt részem olyan hangversenyben, melyet nem férfi vezényel, másrészt a koncertet megelőzően született, „beharangozó" írások is nagy figyelmet szenteltek a karmester szokatlan nemének. A hölgyet Eva Ollikainennek hívják, finn származású, ám szoros kapcsolatokat ápol olyan zenekarokkal, mint a Pannon Filharmonikusok vagy a Svéd Rádiózenekar. Irányításával a műsor első számaként Sibelius-művet hallhatott a közönség. A Kalevala egyik története elevenedett meg, amelyben Vejnemöjnen mindent megtesz, hogy Pohjola szépséges lányának kegyeit elnyerje ám végül is elbukik, mert nem sikerül eleget tennie a próbatételeknek. Ezt a zenét szinte nemcsak hallani, hanem látni is lehet, mert Sibelius - ahogy az a romantikusoknál lenni szokott - nagy szerepet szentelt a legenda zenében történő ábrázolásának. Ollikainen remekül érvényesítette is a muzsika képszerűségét: amikor pianókra volt szükség, hihetetlen finomsággal vezényelt (jó példa erre a darabban a két fuvola válaszolgatása), amikor fortékra, akkor meg úgy robbant a zenekari hangzás, mint maga a zene. Az energia csak úgy sugárzott a színpadról a közönség felé.
A következő Sibelius-kompozíció, a Hat humoreszk szólistájaként Petteri Iivonen lépett a pódiumra. Ahogy egymás mellett állt a kis törékeny Ollikainen, aki úgy vezényelte a zenekart, mintha egy egész hadsereget irányított volna, és a jól megtermett Iivonen, aki múzeumi darabnak számító hangszerén csodálatos hangokat produkált, és hihetetlen finom mozdulatokat tett, nos ez a látvány egy kicsit szürreálisnak hatott. Iivonen-re nem lehetett nem figyelni, mert az egész darabot ő vitte, a zenekar pedig alázatosan a háttérbe húzódott. A Saint-Saëns-mű lelke szintén Iivonen volt, s a Bevezetés és rondo caprricioso madárhangokat idéző, virtuóz részleteiben még inkább megmutatkozott tehetsége.
A műsor tervében, talán nem tudatosan, de egyre inkább a dallamosság kapott hangsúlyt. Márcsak azért is, mert a legismertebb művet hagyták a program végére, Rimszkij-Korszakov Seherezádéját. A koncert címét is az Ezeregyéjszaka meséi ihlette, még ha az este első felének hangulata, Sibelius északi zenéje, és Saint-Saëns spanyol ritmusú melódiái távol estek is az arab világtól. A címválasztás kulcsa talán a már említett képi ábrázolás zenébe való átültetésében rejlett, amely a koncerten szereplő összes mű közös jellemzője volt. Nem is beszélve arról, hogy az Ezeregyéjszaka és a hangverseny mesélője, karmestere is nő volt, az ő hatása alá került mind a zenekar, mind a közönség. Már csak egy női zeneszerző hiányzott volna!
A Seherezádé szólóhegedű szólamát Deák Márta játszotta, a Pannon Filharmonikusok koncertmestere. Játéka Ollikainen szándékaival kellemes összhangot alkotott, remekül kidomborítva Rimszkij-Korszakov művének erényeit. Remélem, a jövőben többször láthatunk-hallhatunk női dirigenst a magyar koncerttermekben.