Fizetett hirdetésben, nyílt levélben kifogásolta kilenc zenekritikus Fáy Miklósnak a Népszabadságban megjelent, Schiff András koncertjéről írott kritikáját, megkövetve a művészt a Fáy írásában olvasható, méltatlan és bántó állításokért. Kérdés persze, szerencsés-e a nyílt levél műfaja, ahogy az is kérdés, milyen hatást vártak az aláírók levelüktől. Félő, a hatás éppen az ellenkezője lesz a szándékoltnak, és ki fog derülni, a vélemény- és a szólásszabadság ellenségei folytatják itt sötét aknamunkájukat.
A Népszabadság azonnal ellentámadásba is lendült, megvédte munkatársát, mondván, "mivé lenne a szellem, ha lemondana a kritikáról valamiféle szent áhítat nevében, ha elfogadná, hogy létezhet a kritika alól mentesülő bármilyen kivételes nagyság." A lap kifogásolja, hogy az aláírók meg sem kísérelték a sajtóban szokásos módon, vitacikk formájában közzétenni álláspontjukat, majd - demonstrálandó, hogy fenntartja véleményét, a sajtóban ugyancsak nem szokásos módon - még egyszer, teljes terjedelmében megjelenteti az inkriminált írást, és Zenekritika Európában címmel három külföldi tudósítótól közöl írást az európai gyakorlatról, sőt, kis keretben G. B. Shaw-t is segítségül hívja, aki köztudottan vitriolos és könyörtelen kritikákat írt. A vitatott cikk újbóli megjelentetését a tájékozódás megkönnyítésének szándéka indokolja, kár, hogy az előző napon megjelent, alig néhány soros nyílt levelet, amelytől meg kell védeni a véleményszabadságot, nem idézik újra. (Hogy e rövid hozzászólással nem a Népszabadságnál jelentkezem, annak igen egyszerű oka van: nem szeretném, ha Fáy írását ez alkalomból harmadszor is lehoznák. Azt meg nem a kötözködés, csak a pontosítás végett - és szigorúan a zárójelben maradva jegyzem meg, hogy a Zenekritika Európában című összeállításban idézett Kurtág-mű nem "operadalciklus", ahogy az írva áll, címe pedig nem "Az elhunyt Truszova kisasszony üzenetei", hanem "A boldogult R. V. Truszova üzenetei", ami pedig a "zongorakoncertet" illeti, azt annak előtte "zongoraversenynek" fordították.)
De visszatérve a lényegre: tény, Fáy Miklós zene- és (az utóbbi években) tévékritikusi munkásságát sokan és régóta érzik problematikusnak. Ugyanakkor az is tény, hogy Fáy tagadhatatlan íráskészsége, írásainak szókimondása sokaknak tetszik, bolond lenne a szerkesztő, ha megpróbálná elnémítani vagy akárcsak megzabolázni népszerű szerzőjét, a kendőzetlen őszinteség rettenthetetlen, magányos bajnokát, aki - mint a Népszabadság sugallja - csakis a nagy Shaw-hoz mérhető, és akibe - lám - a véleményszabadság ellenségei, ha rajtuk állna, beléfojtanák a szót.
A Népszabadság szerkesztői által javasolt vita azonban - fájdalom - reménytelen. Ennek oka nem Fáy bírálóinak eleve vesztes helyzete, hanem az, hogy a vita lefolytatásához olyan állítások szükségesek, amelyekkel vitatkozni lehet. A feleknek a kritikus szerepét kellene egyformán látniuk. Akik hagyományosan fogják fel a szerepet, úgy vélik, a kritikusnak a mű és az előadás koordináta-rendszerében kell mozognia. Esetünkben önmaga és olvasója számára meg kell fejtenie, mi Schiff András szándéka azzal, hogy egy estén egymás után eljátssza Bach hat angol szvitjét. Milyen - korábban esetleg nem ismert - relációkra vet vagy nem vet fényt az előadás, hogyan hatnak egymásra a művek, és hogyan sikerül Schiffnek megvalósítania elképzeléseit. Ennek tárgyalásakor - megkockáztatom, teljességgel közömbös, hogy a kritikusi feladatkört teljesen másképp értelmező Fáy Miklós olyannak látja a művészt, "mint egy felnőttkort kihagyó, kopaszodó kisgyereket", akinek "hiába van a hasán arany óralánc", és szinte teljesen érdektelennek tűnik ebben az összefüggésben, hogy milyen üzenetet sejt a kritikus az óralánc viselése mögött. Fáy egy rémes, végigszenvedett este emlékével távozott a Zeneakadémiáról, aminek ezer oka lehet, nem is szükségképpen zenei. Az este kínzó élményét vetíti ki a koncertre. A Zeneakadémia levegőtlen és meleg nagytermében olykor a legkitartóbb zenehallgatót is cserben hagyja koncentrálóképessége. Schiff András régóta járja olyan műsorokkal a világot, amelyek a hallgatót is komoly intellektuális feladat elé állítják. Nem szégyen, ha valaki nem tud megfelelni e feladatnak. Ilyenkor kell fölmentést kérni a kritikaírás alól. Afelől azonban nehéz vitát nyitni (talán ezért is nem született meg a Népszabadság által üdvösnek tartott vitacikk), hogy hogyan viszonyul a Schiff-koncert ahhoz, amihez Fáy hasonlítja: a Balaton-átúszáshoz, ehhez ugyanis az aláíró kritikusok nem értenek.
Záró megjegyzés: alig néhány hete történt, hogy az ÉS-ben mostanság tévékritikákat közlő Fáy Miklós elképesztő otrombaságot írt le. Egy zenetudós tévészereplése kapcsán nem az illető által mondottakat tette kritika tárgyává, hanem az illető fogsorát. Becsületére legyen mondva, hogy utóbb bocsánatot kért, azt a reményt keltve az olvasóban, hogy tanult az esetből. Most szomorúan kell látnunk, hogy még hosszú tanulási időszak áll előttünk.
J. Győri László

Kritikusok zsoldban

"A kritika nemcsak gyógyhatása miatt áldásos; népszerűségét pozitív erényei is indokolják: a kegyetlenség, a harcosság, az irigység kielégülésének lehetősége a nagyok ellen intézett támadásaiban, és a lelkesedés kitombolására szolgáló dicsőítések. A kritikus elmondhat sok olyan dolgot, amelyeket sokan szeretnének elmondani, de nem mernek, illetőleg, ha mernek, sem tudnak, a megfelelő készség hiányában. Képrombolásai, bujtogatásai, kegyeltsértő kijelentései, ha ügyesek, szórakoztatják is azokat, akiket meghökkentenek, úgyhogy az udvari bolond kiváltságát is élvezi a gyóntatóén kívül" - írja a londoni The World zenekritikusa, színdarabkötetének előszavában. Drámaíróként nem használta a Corno di Bassetto álnevet. Prózaíróként George Bernard Shaw-nak hívták.
Kilenc zeneszakíró fizetett hirdetést adott fel egy napilapban, mivel rendszeresen ellenérzésükre írt egy iparengedély nélküli kartársuk zenéről, holott csupán jogi szakvizsgát tett. A zene pedig azoké, akik a Zeneakadémián nyertek képesítést. Most azt kifogásolták, hogy egy kiemelkedő képességű hangszeres zenészt szakszerűtlenül, sértő durvasággal és kíméletlenül, bántó szavakkal illetett az egyik lapban. Hogy melyik lapban, azt most nem említeném meg. Egyrészt a többség tudja, melyikről van szó. A kisebbség pedig - amelyik nem tudja - azt hihetné, a zeneszakírók szent lovagi szolgálatot tettek a muzsikának, a művészeti élet tisztaságáért fogtak tollat és áldozták pénzüket, megbélyegezendő elbitangolt kartársukat.
A sárkányölő Szent György-lovagok páncélzatán rozsdafoltot ejtett a zsold. Az ördögűzésre nem saját pénzüket áldozták. Hirdetésüket annak a zeneügynöknek a bankszámlájáról fizették, amelyik a kritikában megsértett művész hazai koncertjeivel kereskedik. Nem tiszta művészetről van szó, hanem tiszta üzletről. Nem a megbántott erkölcs jajdult fel. A megsértett érdek sikított. Egy impreszszáriót szolgáltak szívélyesen az elméletírók. Az érdekesértett fedezte költségeiket. A zeneelmélet és zenetörténet szakírói megvigasztalni akarták a kritika olvastán indulatossá lett pianistát. Egy füst alatt előkelően fenékbe kívánták rúgni szemüket szúró pályatársukat. Felettébb érzékenyek írásaira. Sejtik: a művészetben igaza annak van, aki meg tudja írni.
Nem avatkoznék bele a dologba, de a kritika szabadságáról van szó. A szabad véleményalkotásról. A kritikát nemcsak a zsarnokság igyekszik eltaposni, mert kényelmetlen. A kritikát legszívesebben megszüntetné a közvélemény azon része, amelyiknek más a véleménye. A hirdetést aláírók önként lemondanak a szabadságról. Amennyiben nem az ő szabadságukról van szó.
A kritika - tapasztalataim szerint - nem tanít senkit. Sem a megtévedt művészt, sem a tévedések rengetegében bolyongó nagyközönséget. A kritika nem igazít el: mi a jó és mi a rossz a művészetben. Nem közöl megdönthetetlen törvényeket. Éppen ellenkezőleg: a kritika azt igyekszik tudtul adni, nincsenek megdönthetetlen törvények, nincsenek elévülhetetlen értékek és kibérelt érdemek.
Az ízlések meglehetősen sokfélék. Ezért valamely mű értékét kétségesen lehet megállapítani szótöbbséggel. A kritika nem tájékoztat arról, mit nevezünk rossz ízlésnek, és mit az ellenkezőjének. Egyetlen tehetségtelen kókler sem fordított hátat még művészeti ágának azon okból, mert a kritika megírta róla, hogy tehetségének fogyatékossága miatt nincsen ott keresnivalója. A kritika nem mondható tehát hasznot hajtó tevékenységnek. A kritika legfeljebb a közzéadó lap olvasóit szórakoztatja némileg.
Kritikát írni merőben fölösleges fényűzés.
Egyetlen értelme - különösen a mi történelmi égtájunkon -, hogy a kritika a közös, zengő karénekben a szabadság szólamának vékonyka szólója. Kifejezése annak, hogy nem mindenki gondolkodik egyformán egyazon tárgyról. Biztatás arra nézvést, hogy nem kötelező ugyanazt a nótát fújni. Szabad mást gondolni. Szabad akár tévedni is. Szabad félreérteni, ha úgy hozzák a dolgok. Szabad szabadnak lenni.
Befejezésül ismét Shaw: "Ügyet se vessen azokra a hülyékre, akik azt követelik, hogy a kritika legyen mentes a személyes érzülettől. Ismétlem, az az igazi kritikus, akiből személyes ellenség lesz pusztán egy rossz teljesítmény miatt, s akit csak jó teljesítményekkel lehet kiengesztelni."
Molnár Gál Péter

Fogadott
prókátorok

Mennyire jó, hogy Kodály Zoltán, vagy akár mondhatjuk, már a szerzetes Arezzói Guidó a XI. században kitalálta a szolmizációt, és ezzel mintegy relativizálták a zenei hangsorokat! Egy-egy hangnak mindig lehet más elnevezése, attól függően, hogy a többi hanghoz milyen viszony fűzi, milyen funkcióval rendelkezik az adott rendszerben: ami az egyik helyen "szó", az másutt lehet "dó". Ez a hangok demokráciája. Ebben a demokráciában az a szép, hogy a hangok nem vesznek össze azon, melyikük van fontosabb helyen és melyikük szebb, kifejezőbb, netán értékesebb; csupán léteznek a maguk környezetében, megszólalnak ott, ahol a helyük van, de semmiképpen nem akarják elnyomni a másikat, túlértékelve saját szerepüket.
Volt idő, mikor a komponistákat pellengérre állították a szólamvezetési szabályok megszegéséért, mégis az utókor azokra gondol újító elmeként és korszakát meghazudtoló géniuszként, akik fittyet hányva a fennálló rendre olyan zenei nyelvet beszéltek, mint addig még senki. Mindannyiukban közös, hogy pályafutásukat féltékenységgel körített áskálódások övezték - olyanok, amilyenek úgy látszik ma is díszesre tarkítják a zenei közéletet.
"Mi, magyar zenekritikusok...", deklarálják magukat kizárólagosan egy fizetett hirdetésben kilencen, "...úgy gondoljuk: kötelességünk Önt megkövetni", folytatják a záró sort a Schiff Andrásnak címzett nyílt levélben. Kollektív felelősségvállalás ez a nem nevesített futóbolond miatt, aki egészen odáig merészkedett, hogy hangnemet mert ütni egy írásban, miközben maga Schiff András Bach angol szvitjeit zongorázta. Kíváncsi lennék, hogy a sarokba eldugott kis hirdetés árát így kilencen dobták-e össze, esetleg találtak valamilyen generálszponzort a megjelentetésre, mindenesetre látszik, hogy a magyar muzsika égboltjára szörnyű nagy madárként telepedik rá Fáy Miklós - mert róla van szó, legalább nevesítsünk mi, ha már a kritikusi hitelesség égisze alatt ők ezt kilencen nem tették meg. Többszöri elolvasás után sem látom az ominózus cikkben a felháborító hangnemet és az "emberi méltóság megsértését"; látom viszont a jól felépített kritikát, a szándékot, amely a közérthetőséget tartja szem előtt, az olvasóhoz és nem a szűk szakmai elithez szól. Teszi mindezt a rutinos zenehallgató, aki miatt - talán egyeseknek fájdalom bevallani - sokan vásárolnak újságot és szereznek arról tudomást, hogy mi történt a koncerteken. Ma, amikor egyik mű bemutatója sem bukik meg látványosan, amikor csupa vadalma ücsörög a nézőtéren és vöröslő kézzel követeli a közepesnél jóval gyengébb előadások után is a ráadást, amikor műsorszámcsere miatt nem ismeri fel a közönség, hogy még nincsen szünet, csak az egyik tételnek van vége és beletapsol, a zenekritikus (ha egyáltalán létezik ilyen) munkájában az egyetlen értékelhető tényező, ha "önkifejezési vágyát" latba vetve igyekszik a hallgató és előadó közötti dermedt űrt feloldani. Azt gondolom, ez a hiteles és felelősségteljes kritikusi magatartás, ami valóban szolgálja a "művész és a közönség közötti kommunikációt".
Nagyon kiábrándító látni a karmesterpálcával kardozókat, akik udvari tollnok képében tetszelegve a szakmaiságra hivatkozva már hoszszú ideje inkvizítorként üldözik a nekik nem tetszőket. Emlékezzünk arra a hosszas vesszőfutásra, amit Philip Glass legutóbbi budapesti szólózongora-koncertje után a rádió Új Zenei Újság című műsora művelt (ahonnan egyébként hárman is aláírták a Fáy-ellenes röpiratot): Glass zenéit egyszerűen kitiltották a műsorból, mert nem volt olyan színvonalú, ami oda befér. Ettől persze a Glass-zenék még mindig milliós példányszámban fogynak világszerte. És végül szerencsére nem kell azt mondanom, hogy Isten óvjon bárkit is a kilencek haragjától, mert ez láthatóan nem más, mint a rossz emésztés következményeként időszakosan bekövetkező heveny felfúvódás, ami egy kis nyugodt pihenéssel könnyen orvosolható.
Végső Zoltán

Kiheztartás végett

A múlt héten kilenc jeles hazai zenekritikus Schiff Andrásnak címzett nyílt levelet tett közzé, amelyben a lap kritikusának a zongoraművész legutóbbi zeneakadémiai koncertjéről közölt írása miatt tiltakoztak. "Önt megsértették" - így kezdődik a levél, amelynek aláírói hangsúlyos "mi úgy gondoljuk"-kezdetű bekezdésekben határolódnak el a Népszabadság egy szerzőjétől, aki nem kezeli értékként, amit akként kell; aki nem "a művész és a közönség közötti kommunikációt" szolgálja, csupán "önkifejezési vágyát" éli ki; aki "felkészültség" és "felelősségérzet" híján nem "hiteles" kritikát művel és nem átallja megsérteni az emberi méltóság szentségét. Fáy Miklósnak (hisz róla van szó, ha az ilyesmit is olvasó még nem jött volna rá) még a neve sem méltó arra, hogy leírják a folyamodványban, amelynek végén az aláírók - "mi, magyar zenekritikusok" - úgy érzik, kötelességük közösen megkövetni Schiff Andrást.
A hangsúlyosan fizetett hirdetésként való közzététel a gyanútlan olvasóban először is azt a benyomást kelthette, hogy a kritikusok a lapszerkesztés ellenére, mintegy magánemberként, saját zsebükre voltak kénytelenek vállalni az erkölcsi kiállás terhét. A Népszabadság nem is késlekedett a válasszal: a szombati számban, megszellőztetve, hogy a hirdetést a hazai Schiff-koncerteket rendező ügynökség rendelte meg, az aláírók pedig meg sem kísérelték, hogy véleményükkel közvetlenül a laphoz forduljanak, újraközli Fáy Miklós írását, és az olvasókra bízza az írás megítélését. "Mivé lenne a szellem, ha lemondana a kritikáról valamiféle szent áhítat nevében, ha elfogadná, hogy létezhet a kritika alól mentesülő bármilyen kivételes nagyság?" - kérdezi némileg patetikusan "a szerk.", majd a lap külföldi tudósítóinak tollából széles körképet közöl arról, hogy miként sértegethetik szabadon a német, a brit és az amerikai kritikusok a legnagyobb zenei tekintélyeket is.
A helyzet - mind a tiltakozás módja, mind a lap dacos visszavágása - szerintem abszurd, úgyhogy néhány dolog eszembe jutott róla.
Először a válaszról. Nemcsak igazságtalan, de nem is elég körültekintő a lap, amikor az aláírókat implicite azzal gyanúsítja meg, hogy "szent áhítatot" és kivételes elbánást követelnek Schiffnek. A levél ugyanis nem vitatja a kritikusok általában vett jogát akár a legnagyobbak bírálatára - méltánytalan tehát külföldi tekintélyekkel "érvelni" olyasmi ellen, amit nem állít. Az ÉS kritikusa, aki aláírta a levelet, éppenséggel bíráló észrevételeket is tett a koncerttel kapcsolatban (Halász Péter: 6 angol és 1 francia, ÉS, február 14.) - bizarr módon nagyjából ugyanazokat, amelyeket Fáy, bár kétségkívül pallérozottabban és tisztelettudóbb modorban. (Még tetszeni is szinte ugyanazok a csúcspontok tetszettek mindkettőjüknek.) A levélben, szemben a Népszabadság beállításával, nincs szó semmiféle "szellemiség" kizárólagos uralmi igényeiről: ez a történet nem a kritika szabadságáról szól.
Másfelől mégis okkal támad a Schiff iránti áhítat iménti látszata - nyílt levelükkel a tiltakozók ugyanis nem az inkriminált írás szerzőjéhez, nem a laphoz vagy a nyilvánossághoz, hanem egyenesen a zongoraművészhez fordultak. Cseng valami enyhén patriarchális intonáció abban a kötelességtudó hangban, amely itt megszólal - mert ugyan semmi jele annak, hogy Schiff András igényt tartana erre, az aláírók mégis úgy érzik, hogy tartoznak azzal a nagy művésznek, hogy megkövetik, ráadásul kollektíve követik meg őt. De miért is? Miért kellene bármilyen értelemben felelősséget érezniük azért, amit Fáy írt alá, a saját nevével? És takar-e tényleges közösséget a "mi, magyar zenekritikusok" fellengzős fogalmazása, amelyből a jelek szerint Fáy végképp kívül kell hogy tudja magát?
A magaskultúra nemessége, szolid szakmaisága tiltakozik tehát, a szolgálat teljes erkölcsi súlyával és méltóságával - és ez az, ami polgárosodásunk átfogóbb szempontjából igazából aggasztó.
Személy szerint Fáy Miklós írását csekély műgonddal megírt, nyegle és a jó ízlés határait olykor sértő irománynak tartom - mint írást eszem ágában sincs "megvédeni". Bár a koncertügynökség megfontolásain túl nem értem, hogy miért épp ez váltotta ki a "szakma" demonstratív tiltakozását (Fáy ennél sokkal sértőbbeket is leírt már), érteni vélem a levélírók averzióit a szerzővel szemben, akiről nekem is megvan a véleményem. Olvasóként mégis ragaszkodom hozzá. Szükségem van rá.
Legyünk őszinték: mindenki, aki ebben az országban egyáltalán figyel a (zene)kritikára, pontosan tudja, hogy "ki" Fáy Miklós, vagy ami itt ugyanaz: hogy mi várható tőle. "Na, ma kibe köt bele, és megint mit fog kitalálni?" - ez a nem túl épületes szempont vezérel, amikor rovatánál kinyitom az újságot. Nem túl épületes, de szempont, és elég ahhoz, hogy ne lapozzam egyszerűen át. A jelek szerint Fáy Miklóst kevesen szeretik, de sokan olvassák - mert van neve, arca, karaktere. Lehet, hogy rossz az ízlése, krakéler a természete és otromba a modora, de kétségkívül egy valaki, aki jelen van, beszél és akire érdemes figyelni. Nem egyetérteni vele, hanem viszonyítani hozzá. Hogy szeretjük-e, megbecsüljük-e, tiszteljük-e ezért, az persze más kérdés - jellemző módon a Népszabadság is G. B. Shaw-val védi őt, aki szerint "a kritikus a színházi zsöllyék szerencsétlen Minósza, általános gyűlölet tárgya".
Valójában arról szeretnék írni, hogy nálunk a műkritikával kapcsolatos viták rendre a "szakmai megalapozottság", a "funkció", a "felelősség", a kritika "igazsága" és effélék körül forognak - rendre akörül, hogy mi a kritikus, holott inkább azt kellene kérdeznünk, hogy ki az.
Mert a kritikus mindenekelőtt magánember, aki vásárra viszi a bőrét. Kritikusként nincs egyebe, mint az ízlése, jártassága, érzékenysége, műveltsége, ítélőképessége - olyan, amilyen, de az övé. Nem a "szakma", nem valamely intézmény, nem egy foglalkozási csoport képviselője, hanem civil, a laikus publikum egy tagja, aki kimerészkedik a polgárok közé, a nyilvánosság rivaldájába, és produkciójáért egymaga vállalja el a teljes felelősséget. A lap, amely megveszi őt, legfeljebb a megszólalás szabadságát és rendszerességét garantálhatja, de nem áll jót a szavaiért. (E vonatkozásban Fáy Miklós bizony közelebb áll Schiff Andráshoz, aki a pódiumon úgyszintén egy szál maga marad, és nem számíthat a koncertiroda segítségére.) De a kritikus a közönségnek sem képviselője - amikor ír, a saját privát személyén kívül nem reprezentál senkit és semmit. Nem a szakma profija, hanem a civilségé. Erényei - szuverenitás, bátorság, szorgalom, állhatatosság - ha vannak, mindenekelőtt civil erények.
A szerep igazi kihívása szerintem abban áll, hogy képes-e a kritikus megkerülhetetlenné válni.
Ehhez két dolog kell. Egyrészt a választott terep rendszeres szemlézése (alá szoktuk becsülni annak a kitartásnak és szorgalomnak a jelentőségét, amely ahhoz szükséges, hogy valaki mindent vagy szinte mindent lásson, megítéljen és kendőzetlenül meg is írjon, vagyis ne csak kedvenc topikjairól értekezzen, mint az olyan "hivatásos műélvező", amilyen magam is vagyok). Ezért is kell kerülnie, hogy bármely művészhez vagy produkcióhoz kivételes személyes viszony fűzze. (Shaw: "a kritikus ne tartozzék semmilyen klubhoz: ne ismerjen senkit, szálljon szembe mindenkivel és forduljon mindenki őellene...") A mindenkinek odamondogató tiszteletlenség persze sejtethet rossz modort, de tekintsük inkább a kritikusi autonómia védjegyének - ahogy a Schiffet megkövető alázatoskodás is a szervilizmus benyomását kelti, függetlenül attól, hogy az aláírók de facto lekötelezettjei-e a zongoraművésznek vagy a koncertirodának.
A megkerülhetetlenség másik feltétele az ítéletek karakteressége és belső koherenciája - vagyis hogy a kritikusi ízlés és értékvilág kiismerhetővé, kiszámíthatóvá váljon -, függetlenül attól, hogy az olvasónak hasonló-e az ízlése és osztja-e a műbíráló értékrendjét. Mert nem egyetérteni kell, hanem szembenézni vele. Egy egészségesen tagolt kritikai nyilvánosságban persze nem az egyedüliként: más egyéniségek - más ízléssel, más műveltséggel, más színvonalon, más lapokban - más ítéleteket hoznak, az civil olvasó pedig, optimális esetben, egyszerre több "profi civiléhez" képest alkotja meg a maga a ítéletét.
Szerintem félreértjük tehát a dolgot, ha a jó kritikuson nem a konzekvens személyességet, hanem az "objektivitást" kérjük számon. Inkább becsülnünk kell Fáy Miklóst, amiért "önkifejezési vágyból" ír, mint megróni érte, ahogy a levélírók teszik. Egy jó kritikus persze választhat személytelenebb nézőpontot, tárgyilagosabb beszédmódot is - ám ez is "csak" ízlés dolga, elsősorban magát a kritikust jellemző személyes döntés lesz - nem több, bár nem is kevesebb. Hogy a higgadt elemzést, a szakszerűséget, a kultúraközvetítő szolgálatot, az önkorlátozás erényét és tisztelettudást nagyobb súly illeti-e meg, mint az impresszionista szkeccset, a csipkelődő-személyeskedő vagy az otromba-sértegető hangütést, azt - addig, amíg műbírálatról mint civil társadalmi intézményről van szó - úgyis az olvasó dönti el, aki szabadon válogathat a vélemények és kritikusegyéniségek piacán. Alighanem csak nagyon kevés, művészetről írogató emberről mondható el, hogy képes megfelelni ennek a magas (!) követelménynek - és csak őket tekinthetjük a szó mélyebb-magasztosabb értelmében valóban kritikusnak. Shaw-nak igaza van: többnyire kerüljük, kellemetlennek találjuk, ki is rekesztjük őket a klubokból - mert nehéz elviselni a függetlenséget, amely bizony sokszor a szakma és az objektivitás sáncai mögé búvó gyávaságunkra, a bennfentesek akolmelegének védettségére figyelmeztet bennünket.
Ne legyünk tehát hipokriták, és olvassuk továbbra is Fáy Miklóst. Meg persze Halász Pétert, Retkes Attilát és mindenki mást, akinek van ereje arra, hogy civilként tegye megkerülhetetlenné magát.