Klasszikus

Ő volt az afrikai Mahler, és ön mégsem hallott róla

2017.07.16. 09:59
Ajánlom
Samuel Coleridge-Taylort nagyra tartotta Elgar, imádták a feketék és elfogadták a fehérek. A legjelentősebb színesbőrű klasszikuszene-szerző tragikusan rövid életet élt, de példakép lehet mindenki számára.
Samuel Coleridge-Taylor 1893-ban

Samuel Coleridge-Taylor 1893-ban (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Samuel Coleridge-Taylor 1875-ben törvénytelen gyermekként született London egyik elszegényedett negyedében, amelyet Dickens „elhasznált építmények felettébb nyomorúságos gyűjteményeként” írt le egyik regényében. Apja, a Sierra Leone-i kreol orvos, Daniel Hugh Taylor aligha tudott arról, hogy fia született egy brit asszonytól, Alice Hare Martintól. Az apa visszautazott Afrikába, és amikor a fiú megszületett, anyja a híres költő után nevezte el.

Alice hamarosan hozzáment egy üzletemberhez, a fiatal Samuel pedig hegedűórákat kezdett venni. Tízéves korától a croydoni templomi kórusban is énekelt. Már ekkor szembesült  azzal, mit jelent feketének lenni a századvégi Angliában.

Az iskolában a fiúk „Szenes”-nek hívták a sötét bőre miatt,

de az ilyesfajta megkülönböztetések csak növelték az ambícióját. 1890-ben felvették a Royal College of Music-ba, először hegedűsként, később zeneszerzést tanult. Céltudatosan tájékozódott a zenei életben, és igyekezett kapcsolatba kerülni olyan patrónusokkal, akik segíthetnek a karrierjében. Volt is kikkel megismerkedni: 1896 márciusában például Gustav Holsttal ( A bolygók c. szvit zeneszerzőjével) és

Ralph Vaughan-Williamsszel játszott egy zenekarban.

Az évszázad utolsó éveiben Samuel találkozott az afroamerikai regényíróval és költővel, Paul Laurence Dunbarral, akivel több művet is jegyeznek közösen. Ezek egyike a Hét afrikai románc (1897); a következő évben írt operai románc, a Dream Lovers pedig azt is megmutatta, hogy Coleridge-Taylornak különleges tehetsége van a zenés színházhoz.

Elgar azt mondta a fiatalemberről, hogy

a legokosabb fiú a fiatalok között

és neves fesztiválok számára ajánlotta zeneszerzőként. Amikor elkészült Hiawatha's Wedding Feast c. kantátája, az idős Arthur Sullivan így írt Samuelnek: „Én már nagyon beteg vagyok, fiam, de eljövök, és meghallgatom a zenédet akkor is, ha vitetnem kell magam.”

A Hiawatha üdítő színfolt volt az oratorikus irodalomban, a komoly, súlyos hang helyett egzotikumot és szertelenül áradó dallamokat kínált.

Abban az időben, amikor az amatőr kóruséneklés és a nyomtatott kották még a populáris kultúra részei voltak (értsd: a kor emberei úgy mentek el a zeneműboltba egy kottáért, mint ahogy ma letöltjük a kedvenc zenénket a Spotifyról), Coleridge-Taylor műve meglehetősen népszerű lett.

A Hiawatha sikerét a zeneszerző nem tudta megismételni, a mű jogait ráadásul kénytelen volt eladni, hogy fizetni tudja a lakhatását. A kantátát trilógiává bővítette, ami csinosabb jogdíjat hozott neki, de ekkor már a családjáról is gondoskodnia kellett: Coleridge-Taylor 1899-ben ugyanis elvett egy fehér lányt, Jessie Walmisleyt, akinek a szülei ellenezték ugyan a házasságot, de az esküvőre végül is megenyhültek. A zeneszerző ekkor már a Croydoni Szimfonikus Zenekar vezetője volt, és más fontos címekre is szert tett. Kortársai magabiztos és szilárd értékekkel rendelkező emberként emlékeztek rá, akinek nagyon fontos volt a családja. Két gyermekéből, Hiawathából és Gwendolynből zenészek lettek.

Pedig a Coleridge-Taylor család folyamatosan szenvedett a rasszizmustól, a gyerekeket pedig rendszeresen zaklatták a helyi fiatalok. „Amikor apám látta őket közeledni az utcán, jobban szorította a kezem, úgy, hogy szinte már fájt” – emlékezett vissza a lánya, Gwendolyn.

A komponistát ugyanis állandóan foglalkoztatta a származásának kérdése. „Amit Brahms a magyar, Dvořák a cseh, Grieg pedig a norvég zenéért tett, azt szeretném én tenni a feketék melódiáiért” – mondta egy ízben. (Rögtön megjegyezzük, hogy Brahms nem a legjobb példa a mi esetünkben, na de most ezt ne kérjük számon.) 1900-ban részt vett az első pán-afrikai konferencián, és lazán kötődött a fekete aktivista mozgalomhoz. Neve pedig már ismerősen csengett az amerikai feketék között, 1901-ben alakult egy, a nevével jelzett kórustársaság is Washingtonban, amikor három évvel később a szerző az újvilágba látogatott, lelkesen fogadták.

Samuel Coleridge-Taylor (1875 - 1912)

Samuel Coleridge-Taylor (1875 - 1912) (Fotó/Forrás: UniversalImagesGroup / Getty Images Hungary)

1910-ben, második egyesült államokbeli turnéján feketeként vezényelt fehér zenekart, ami azelőtt példátlan volt a zenetörténetben. (Nota bene, az egyik városban két fehér muzsikus nem volt hajlandó az irányítása alatt játszani.) A New York-i zenészek „fekete Mahler”-nek hívták.

1911-ben írta meg az utolsó, rendelésre készülő művét, a Hegedűversenyt, melyről

a legenda sokáig úgy tartotta, hogy első változata elsüllyedt a Titanic-kal együtt.

Ennek a mendemondának ellentmond, hogy a brit posta nyilvántartása szerint a partitúrát és a szólamokat tartalmazó csomagot (amely valószínűleg egyszerűen elveszett) Liverpoolban tették hajóra, a Titanic viszont Southhamptonból indult. A zeneszerző ennek ellenére úgy tudta, hogy a csomagja a híres hajóval hagyta el a szigeteket, így amikor hallott a tragédiáról, újraírta a partitúrát. (A dolog abszurd része, hogy a versenymű középső tétele a Keep Me From Sinking Down – azaz Segíts, hogy ne süllyedjek el – című spirituálé variációja.)

1912-ben Coleridge-Taylor egy tüdőgyulladás következtében egy vasútállomáson összeesett, és két nap múlva meghalt. Rengetegen kísérték utolsó útjára, és az özvegy számára több mint ezer dollárt gyűjtöttek össze az emberek. A húszas-harmincas években még nagy népszerűségnek örvendtek a harminchét évesen elhunyt komponista művei (a Hiawatha népszerűsége a Messiáséval és az Éliáséval vetekedett), de a világháború után egészen elfelejtették. Pedig egyedülálló pionír volt, aki nem szégyellte afrikai gyökereit egy olyan korban, amikor feketének lenni hatalmas hátránynak számított. Hírnevével, műveivel pedig színesbőrű komolyzenészek egész generációját inspirálta, akik aztán büszkén vállalták bőrszínüket egy olyan szakmában, amelyet szinte csak fehérek űztek.

Ez a cikk a Koktélparti című sorozat része. Ön is járt már úgy, hogy meghívták egy elegáns koktélpartiba, ahol csupa sznob és nagyvilági ember mulatta az időt, de Ön csak bután állt a sarokban, mert nem tudott miről beszélgetni? Nos, ennek vége! Vágjon fel előttük azzal a sok mindennel, amit itt olvas!

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

Sörösüvegekből zenét csiholni – interjú Balogh Máté zeneszerzővel

A Renewable Music – V4 Composers for Sustainability elnevezésű projekt a fenntarthatóság témájában ösztönzi párbeszédre és cselekvésre a nemzetközi klasszikus zenei közösséget. A kezdeményezésben részt vevő egyik zeneszerzővel, Balogh Mátéval beszélgettünk.
Színház

Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó a Centrál Színházban tér vissza a színpadra

A Nemzeti Színházban tavaly súlyos balesetet szenvedett színművészek apa-lánya párost alakítanak a Centrál Színház következő évadában. A Puskás Tamás rendezte előadás egy híres film adaptációja lesz. 
Klasszikus

Neves régizenei együttessel készített lemezt Daragó Zoltán

A fiatal kontratenor Bach-áriákat felvonultató lemeze Christophe Rousset vezényletével és a Les Talens Lyriques közreműködésével szeptemberben jelenik meg az Aparté Kiadónál.
Könyv

Pernye és fű – ősszel érkezik Závada Pál új regénye

Október 8-án a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg a Kossuth-díjas író legújabb regénye, amelynek története és karakterei ugyan fiktívek, ám a benne szereplő interjúk valóságosak – azokat Sipos András rendezővel készítették Statárium című, 1989-es filmjükhöz.
Plusz

Az utolsó szerelem mítosza

Az első szerelem minden líra egyik fő toposza, sőt népdaloktól regényekig, a first love az igazi, mert mindenkit érdeklő, lángba boritó téma. Azon gondolkozom, hogy miért nincs az elsőnek párja, azaz miért nincs igazi irodalma, lírai lenyomata az utolsó szerelemnek, ennek a fellobbanó érzelmi viharnak? Almási Miklós írása.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Klasszikus ajánló

Zenében megélt ünnep Pannonhalmán – jubilál az Arcus Temporum fesztivál

Eötvös Péter és Mozart művészetével ünnepel az idén 20 éves Arcus Temporum Művészeti Fesztivál Pannonhalmán augusztus 23–25. között. Ráadásul a jubileum egybeesik a bencés szerzetesközösség temploma, a Szent Márton-bazilika felszentelésének 800. évével.
Klasszikus interjú

„Tudatosítani kell a világban, hogy Auer Lipót magyar, ráadásul veszprémi volt” – interjú Kováts Péterrel, az Auer Fesztivál művészeti vezetőjével

Kerek évfordulóhoz érkezett a veszprémi születésű, világhírű hegedűművésznek, Auer Lipótnak szentelt fesztivál. Az ünnepi programról az eseménysorozat alapítójával, Kováts Péter hegedűművésszel beszélgettünk.
Klasszikus interjú

Sörösüvegekből zenét csiholni – interjú Balogh Máté zeneszerzővel

A Renewable Music – V4 Composers for Sustainability elnevezésű projekt a fenntarthatóság témájában ösztönzi párbeszédre és cselekvésre a nemzetközi klasszikus zenei közösséget. A kezdeményezésben részt vevő egyik zeneszerzővel, Balogh Mátéval beszélgettünk.
Klasszikus hír

Neves régizenei együttessel készített lemezt Daragó Zoltán

A fiatal kontratenor Bach-áriákat felvonultató lemeze Christophe Rousset vezényletével és a Les Talens Lyriques közreműködésével szeptemberben jelenik meg az Aparté Kiadónál.
Klasszikus hír

Huszadik alkalommal rendezik meg a Crescendo Nyári Akadémiát

Július 21-én kezdődik a 20. Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál, melyre rekordszámú hallgató jelentkezett, hogy a mesterkurzus és fellépéseik által fejlődhessenek, és közösen ünnepelhessék a jubileumi eseménysorozatot.