A Liszt Ferenc Kamarazenekar összeszokott együttes, ritka, hogy más vezesse őket. Nincsen nehéz dolga?
Fantasztikus volt az első próbánk.
Olyan ez, mint egy tánc – tánc egy új partnerrel. Ezúttal nem a lábainkat használjuk, hanem a fület, az első próbán számomra az volt a legfontosabb, hogy megértsem a partneremet,
felfedezzem, a zenekar tagjai mit hallanak a zenében, mit szeretnének játszani. Egy ilyen helyzet mindenekelőtt a bizalomról szól. Egyébként nem először találkozom a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, Rolla János úr idejében is játszottunk együtt. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy vezethetem őket.
Kényelmesen érzi magát a szerepben?
Oh, hogyne! Éppen annyira otthonos, mint amikor szólista vagyok. De hadd ne válasszak a kettő közül.
Nem is kell, hiszen szólistaként és koncertmesterként is megjelenik a hangversenyen. Mi tetszik Önnek a Liszt Ferenc Kamarazenekarban?
Ezt a kérdést már alaposan végiggondoltam, szóval könnyű a válasz. Két dolog.
A zenekarnak tisztán felismerhető, karakteres hangja van, amiben generációk munkája fekszik. Amikor hallja őket, tudja, kik játszanak. Higgye el nekem, ilyet nem lehet egykönnyen előállítani!
A másik a kamarazenei jelleg. Ezzel nem csak az együttes méretére célzok. Vezetik és követik egymást, ahogy kamarazenészeknek szükséges. Az is látszik, hogy ismerik a másikat. A mai próbán kölcsönös tiszteletet éreztünk egymás iránt, és a nap végére csak ez számít. Ez nem csak a zenére igaz, hanem az életre is. Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha úgy működnénk együtt, mint egy zenekar.
A koncerten felcsendülő hegedű (Fotó/Forrás: Kőhidai Szabolcs / Liszt Ferenc Kamarazenekar)
Várdai Istvánt, a zenekar művészeti vezetőjét is ismerte?
Természetesen, évekkel ezelőtt találkoztunk egy kamarazenei fesztiválon, Schubert-kvartettet játszottunk. Istvánnak természetes tehetsége van az önkifejezéshez, igaz, ez olyan dolog, amihez tanulni is kell. Játék közben képes mozgásban tartani és biztosítani a partnerét. Nem mellesleg gyönyörű, határozott hangon szól a cselló a kezében.
Az Ön hegedűhangját néhány kritikus az orosz-zsidó tradícióba sorolta, Jascha Heifetzcel, David Ojsztrahhal és Vagyim Repinnel egy sorba.
Tévesen. Nem tartozom az orosz iskolához.
Melyikhez sorolja magát?
Semelyikhez. A legkevésbé az oroszhoz, annyit elmondhatok. Mindössze nyolc hónapot tanultam Zakhar Brontól Novoszibirszkben, de az első tanárom szülővárosomban, Rigában a német tradíció képviselője volt. Aztán Izraelbe kerültem, Dallasba, a New York-i Juillard Schoolon Dorothy DeLay növendéke voltam, akit mesterén keresztül a francia iskolához fűzték szálak.
Emlékszik rá, miért kezdett el hegedülni?
Nem tartozik a dologhoz megindító történet. Zenei iskolába jártam, amely előkészítőül szolgált a konzervatóriumhoz.
Nem kérdezték, mit akarunk, mit szeretnénk, a kezembe adták a hangszert, és azt mondták, hegedűs leszel. Hét tanulót választottak ki, a legtehetségesebbeket, én köztük voltam.
Ilyen volt a Szovjetunió. Pedig zongorán akartam játszani.
Miért?
Hogy miért? Butaság! A szüleimtől hallottam, hogy a zongora a hangszerek királya, a hegedű pedig a királynő. Hatéves voltam, természetesen azt mondtam, hogy én akkor a királyt választanám.
És most?
Végül minden jól alakult. Nemrégiben találkoztam néhány egykori osztálytársammal, mindannyian zenei pályán maradtunk, van, akiből szólista lett, van, aki tanít, és van, aki zenekarban játszik, de elmondtuk, hogy mindannyian feltettük a „mi lett volna, ha...” kérdést. Mi lett volna, ha dönthetünk az életünkről.
Egy olyan társadalomban, amelyben az ember nem dönthet, ezek a személyes krízisek is erősebbek.
Vadim Gluzman (Fotó/Forrás: Kőhidai Szabolcs / Liszt Ferenc Kamarazenekar)
Most szabadabbnak érzi magát Chicagóban és Tel-Avivban?
Természetesen. Megdöbbentő volt ráébredni, hogy magam kormányozhatom az életem, és kifejezhetem a véleményem például a tanáraim felé.
Maga is tart mesterkurzusokat. Mit szeretne átadni a tanítványainak?
Nem veszem ennyire komolyan magam, nincsen saját módszerem vagy iskolám.
Figyelek és reagálok rájuk, igyekszem megismerni őket. Kinél mi működik, meddig lehet elmenni, mettől nem szabad kényszeríteni.
Talán ez a legfontosabb.
A zenében nincs fontosabb a hallgatásnál. Ez igaz a tanításra is.
Amikor nem játszik és nem tanít, mit hallgat?
A csendet. Állandóan zenével foglalkozom, szükségem van rá. Olvasok, sétálok. Az interjú után is sétálni megyek majd.
A koncertre jegyek az alábbi linken érhetők el.
Támogatott tartalom.
hírlevél
