- A miskolci közönség meg fog lepődni, amikor nem karmesterként, hanem csellistaként találkozik önnel?

- Nem tudom. (Nevet.) Bár ez nem lesz igazi debütálás, mert néhány évvel ezelőtt – igaz, hogy a Csarnokban és egy táncelőadásban – már láthattak csellózni. Eljött a zenekar, az akkori színházigazgató. Szóval ettől nem félek. (Nevet.)

- Hogyan kezdett el csellózni, és hogyan lett önből karmester?

- Ötévesen a zongorával kezdtem a zenetanulást, majd kilencévesen váltottam a csellóra. A zongorával szemben például nagyon tetszett az a tulajdonsága, hogy egy hangot hosszan ki lehet tartani. Három évig párhuzamosan tanultam a két hangszert, aztán a zongorát abbahagytam.

Philippe de Chalendar

Ma már sajnálom, mert így nem tudom profi korrepetitorként kísérni az énekeseket, akikkel dolgozom. 19 évesen Freiburgban Christoph Henkel tanítványa lettem. A zenekari játék keltette fel bennem az érdeklődést a karmesteri pálya iránt, de azt hittem, a cselló és a vezénylés közt választani kell. Henkel győzött meg arról, hogy a két dolog párhuzamosan művelhető. Még a párizsi Conservatoire-ban, a karmesteri tanulmányaim alatt is csellóztam nagyzenekarban, kamarazenekarban, szólistaként.

- Melyik a nehezebb? Fel lehet állítani sorrendet ezek között?

- A szakmai felkészültség mindenkinél azonos szintű kell, hogy legyen. Egy nagyzenekarban félre kell tenni az egót, ott maximálisan alkalmazkodni kell a többiekhez. A kamarazenélés szintén társas játék, a figyelni kell a többiekre, a szólista viszont teljesen szabad. Azt gondolom egyébként, a zenekari játék sokkal nehezebb, mert tökéletes alkalmazkodást kíván.

Kapcsolódó

Philippe de Chalendar és Dubrovay László

Philippe de Chalendar gordonkaművész, bár szeptemberben Miskolcon ad koncert hangszerén a tajvani Hsin-Ni Liúval, akinek egyébként legutóbb Beethoven interpretációjával ismerkedtünk meg, sokkal inkább ismert karmesteri tevékenységéről.

- Miért tette el és miért vette elő ismét a hangszert?

- Amikor besűrűsödtek a karmesteri feladataim, akkor tettem le a csellót, mintegy hét évre. Csak állt a szekrényben a tokjában érintetlenül. Egy koncertet vezényeltem 2008-ban, amelynek a szólistája Rohmann Ditta volt. Csajkovszkij Rokokó variációit játszotta, remekül. A koncert után beszélgettünk, megjegyeztem, hogy én is csellista voltam.

Olyan nincs, hogy valaki csellista volt! – mondta.

Annyira elszégyelltem magam, hogy hazajöttem, elővettem a hangszert a szekrényből, és elkezdtem naponta gyakorolni, de csak a magam örömére. Három hónap után éreztem, hogy eljutottam egy szintre, de nem tudok továbblépni, fejlődni. Ditta segítségét kértem, aki három-négy hónapig foglalkozott velem. Rengeteget tanultam tőle technikailag, gondolkodásmódban. Az utóbbi három-négy évben pedig elkezdtem repertoárt építgetni. És míg más karmester zongorával tanulja az opera- vagy operettpartitúrát, én csellóval kísérem magam. Érdekes egyébként, hogy a kamarazenélés és a vezénylés milyen produktívan hatnak egymásra: egy délutánnyi kamarázás után az esti nagyzenekari próbán jegyezte meg Miskolcon az egyik zenész, hogy mennyire másképp vezénylek.

Philippe de Chalendar (Fotó/Forrás: Máthé L. János)

- Mikor lépett ismét pódiumra csellistaként?

- Magasra tettem a mércét, szigorúan figyeltem arra, hogy csak megfelelő minőségű produkcióval álljak elő. Aki közönség elé lép, profi színvonalat kell, hogy nyújtson. Először házikoncerteken játszottunk Hsin-Nivel, és olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy érdemes lenne ezt együtt is megpróbálnunk. A Brahms-darab, az e-moll szonáta nagyon közel áll a szívemhez, és Hsin-Ni Rachmaninov-tapasztalata miatt nagyon könnyen szót tudtunk érteni abban, hogyan is játsszuk. Debussyt sokat játszottam régen, és húsz év után tulajdonképp az ő kedvéért tanultam újra, mert ő szeretett volna francia darabot tanulni. A Rachmaninov-mű technikailag nem nagyon nehéz, mert inkább a zongorára koncentrál, de az a kihívás benne, ahogyan a cselló kiegészíti. Ez egyelőre nem rizikós repertoár, hiszen ezeket a darabokat még mielőtt karmester lettem volna, mind játszottam.

Philippe de Chalendar és Shin-Ni Liu

A jövő azonban izgalmas feladatokat tartogat. Tervezzük Beethoven összes szonátáját – ezekből csak kettőt játszottam, hármat meg kell tanulnom. Mindkettőnknek megvan a maga karrierje, elfoglaltak vagyunk. Nincs szigorú határidőnk, csak akkor állunk elő a házikoncertek után, amikor úgy érezzük, készen vagyunk vele. Ami széppé teszi a közös munkát, az épp ez, a kötelezettségek nélküliség, a közös zenélés adta boldogság.

A cikksorozat megjelenését a Rigips támogatta.

logo rigips