1945. szeptember 26-án meghalt Bartók Béla.
Az utolsó évek története nagyvonalakban közismert: 1940. október 8-án adta az utolsó hangversenyt a Zeneakadémián. Olyan, mint egy kalandfilm: a hős, mielőtt útnak indul, átadja a Kodálynak a lezárt magyar népzenei rendet, őrizze meg, neki mennie kell, évek óta érzi, hogy az egyre erősödő fasizmussal ő nem fog tudni együtt élni. Hosszú hajóút, bő két hét. Október 30-án érkeznek meg Pásztory Dittával New Yorkban.
Van egy történet, a kisebbik fiú, Bartók Péter meséli el az Apám című könyvben, hogy egy ízben (de nem ezen az úton, egy korábbi utazáskor) a hajó egyik felére túl sok ember lépett egyszerre. Megbillent. A hatvankilós Bartók egymaga futott át a fedélzet másik oldalára, hogy az egyensúlyt megadja, és azt mondta: Most már minden rendben lesz.
Bartók nem bírta New Yorkot. Mondhatjuk, pária volt, de valójában a modern világban volt pária. Megtörtént, hogy Manhattan utcáin sétálva bevonta a fiát egy kapualjba. Azt mondta, lócitromot érez. És tényleg: pár méterrel arrébb istállót találtak.
„Alvó lovak” – mondta Bartók, amikor a levegőbe szagolt.
Bartók Béla (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)
New Yorkban kottából játszottak nehéz koncerteket, nem voltak a hangversenyrendezők és a közönség kedvencei. Ezt a Boosey and Hawkes kiadó New York-i alkalmazottja mesélte. A Columbia Egyetem hívta tanítani, ahhoz nagy kedve volt, közben dolgozott a román gyűjtésén, de kiadót népzenei gyűjtés számára Amerikában nem talált. Leveleiből azonban kitűnik, hogy egyre kétségbeesettebb 1942-ben. Azért is, mert Európában háború dúl, már nem utazhat oda, mert a határokat lezárták, és azért is, mert az USA-ban nem boldogul. „Én meglehetősen pesszimista vagyok, minden bizalmamat elvesztettem az emberekben, az országokban, mindenben” – írja március 2-i levelében feleségének. Ízületi fájdalmak, láz gyötri, a betegség egyszerre lelki és testi.
Utolsó találkozások a természettel: Bartók Béla a Saranac Lake-i szanatóriumban
Valami mégis készül, érik benne, és néhány örömteli történés is helyet kap az utolsó két évben: Yehudi Menuhin érdeklődik a Hegedűverseny iránt, amit még Székely Zoltánnak írt ’37-38-ban. 1943-tól a Harvardon oktat. Rendelnek tőle egy nagy zenekari művet Bostonból. A stílusa finomodik, a klasszikus és a modern között megteremtődik a szintézis. Így ír: „Kivált a revolúció terminussal élnek vissza a kortárs zenével kapcsolatban.” Revolúció helyett evolúciót hirdet.
Ez hallatszik utolsó művein: a Concertón, a Szólószonátán, a III. zongoraversenyen és a befejezetlen Brácsaversenyen. 1945 nyara alkotástól lázas. Ez nem csak szókép, metafora: belső égés, és tényleg, fizikailag is lázas. Őszre hirtelen elfogy az ereje. Az utolsó hetekben a fájó ízületek miatt nem képes lábra állni. Másfél tucat ütemet Serly Tibor fog befejezni a III. zongoraversenyből.
„Utolsó esztendeiben Bartók teste olyan volt, mint a rezonáló üreg fölött vékonyan kifeszített húr, amely önmagát visszhangozza minden végzetesen visszaverődő lüktetésben”
– írta Yehudi Menuhin a Muzsika folyóiratban (1970. szeptember). Ennél költőibben aligha lehet kifejezni, ami Bartók művészetében olyan erősen jelen volt: a sámáni vonás. „Ez a halálra szánt test maga volt a hangszer, szimbolikusan szólva: dob volt, primitív és barbár dob” – folytatja Menuhin hideglelős nekrológját. Menuhin volt a leglelkesebb a nyugati hangszeres művészek közül, akik Bartókot pártfogolták, a műveit népszerűsítették. Menuhin tényleg úgy gondolta, megtalálta a 20. század legnagyobb zeneszerzőjét. „Bartók művei túlélik a római fürdőket és a kínai nagy falat” – írta. „Egyetlen kortárs zeneszerző sem vonzott olyan ellenállhatatlanul, mint Bartók.”
Mára Bartók Bélából és Kodály Zoltánból mítosz vált. Állandó szókapcsolat, vagy már közhely „a Bartók és Kodály országa”. Tallián Tibor írja monográfiájának végén: „Hazája, mely életében ritkán magasodott fel hozzá, holtában nehezen állta meg, hogy mítoszt ne kovácsoljon a hagyatékából, azzal igazolván, hogy törvényes örököse.”
Kemény szavak. Azt sejtetik, hogy a történelmi ember azt az örökséget, amit nem tud továbbvinni, de megkerülni sem, mítosszá távolít. És elképzelhető, hogy nem Bartók mítoszáért kell tenni, hanem az elevenségének megmaradásáért. Hogy sose használjuk el a nevet.
hírlevél
