Szinte minden műfajban alkot, de az egyik legizgalmasabb kihívás számára az, ha operát komponál. Tanít a Zeneakadémián, 2003-ban megkapta a Kossuth-díjat, és éppen egyidős a Rádió Énekkarával, amelyhez több évtizedes munkakapcsolat fűzi. Vajda János október 8-án ünnepli hatvanadik születésnapját.

- A Kodályba járt, az egykori Lórántffyba, Budapest első ének-zenei általános iskolájába. Szeretett énekelni?

- Szerettem volna, de nem hagytak. Egy korábbi mandulaműtét miatt ugyanis mélyebb volt a hangom, mint a többieké. Lényegében az a hangszínem állt be négy éves koromra, amin most beszélek, és ez nagyon nem passzolt például a Kodály gyerekkarokhoz. Legfeljebb az év végi koncertekre állítottak be tátogni. Ez persze nagyon rosszul érintett, de később aztán épp elég alkalmam volt kórusban énekelni. Első munkahelyem ugyanis a Rádióénekkar volt, még zeneakadémistaként kerültem oda korrepetitornak, és ott időnként be kellett állni a kórusba. Legalább bepótolhattam azt, amit kisiskolásként elmulasztottam.  

- Fiatal zeneszerzőként egy ideig együtt dolgozott a Győri Balett társulatával. Ez egy egészen újfajta szakmai kaland lehetett.

- Egy véletlennek köszönhető, hogy megkerestek. Tényleg meghatározó volt az a pár év, mert először az életben érezhettem, mennyire fontos, amit csinálok. Az adott időpontra mindenképpen el kellett készülnöm a zenével, ráadásul nagyzenekarra írtam, ami egy fiatal zeneszerzőnek ma is óriási lehetőség. Szinte ki sem léptem a lakásból, a szomszéd néni hozta az ebédet. Aztán Markó Iván kertjében hangszereltem, és a felesége, Gombár Judit - aki az előadások díszlet-, és jelmeztervezője volt -, főzött rám, méghozzá szenzációsan. Ilyen romantikus felhangjai is voltak a munkának.

- Bejárt a próbákra?

- Amikor megismerkedtem a társulattal, megnéztem egy próbát. Döbbenetes élmény volt. Korábban semmi közöm nem volt a baletthez, bár Béjart-ékat kötelességszerűen megnéztem, dehát őket is a nézőtérről. Győrben aztán bementem a próbaterembe, és amikor az ember ott áll egy méterre a táncosoktól, aztán egy jobb fordulásnál megcsapja a veríték... nos, az tényleg elementáris. Ez az az intenzitás, amit aztán soha többé nem lehet átélni, a nézőtéren ülve már megvan a különben szükséges távolság. Később nem jártam be a próbákra, úgy dolgoztunk, hogy Iván néha előtáncolt nekem néhány mozdulatot. Ő sem tudta még pontosan, mit akar, kicsit vakrepülés volt az egész. Ráadásul eleinte már meglévő zenékhez kellett újakat komponálnom. De mondom, a lényeg az volt, hogy három éven keresztül nagyzenekarra írhattam. Ez fölért egy második zeneakadémiával.

- Aztán mégis eltávolodott a tánc világától, legalábbis egy időre.

- Győrben zsinórban négy balettzenét komponáltam. Egy idő után viszont az ember már nem akar állandóan más dramaturgiához, más forgatókönyvhöz alkalmazkodni. Minél idősebb lesz, annál inkább szeretne a saját mániáival foglalkozni. Ezért fordul elő gyakran, hogy azok a kollégáim, akik a saját életművük mellett sokszor szereztek kísérőzenét is - bár könnyebb pénzkereset -, előbb-utóbb mégis felhagynak ezzel. Egy bizonyos idő után úgy dolgoztam a kísérőzenéken, hogy tudtam: bizonyos részeit egyszer majd előveszem egy-egy új darabomhoz. Mindet úgy írtam meg, ahogyan a helyzet kívánta, de magát az anyagot "elspájzoltam". Még a Győri Balett idején született darabokból is sokat felhasználtam később.

- Említette, hogy idővel egyre inkább a saját "mániáival" akart foglalkozni. Az operaírás ilyen?

- Nagyon jó kaland. Olvastam, hogy néhány szerző évekig együtt él a darabjával, és minden más megszűnik számára. Nálam ez nem így van, az operakomponálás mellett mindig foglalkoztam mással is. Sokáig azt sem tudom eldönteni, hogy eljutok-e egyáltalán a befejezésig. Talán ezért nem írtam eddig operát rendelésre, kivéve az első próbálkozásomat, a TV-nek írt Barabbást.  

- Vegyük példaként a Mario és a Varázsló című operáját. Ebben mi fogta meg?

- Az, hogy rájöttem: az egyik jelenethez egy igazi valcert komponálhatok. Ez ma már nevetségesen hangzik, de akkoriban hihetetlen bátor dolognak tűnt, hogy nem egy elcsúfított, kortárs zenei keringőt fogok írni, hanem valódi bécsi valcert.  Emlékszem, éppen a soroksári HÉV-en utaztam szegény, azóta elhunyt költő barátomhoz, Bókkon Gáborhoz, aki a librettót írta. Ott döntöttem el, hogy ezt így fogom megírni, még akkor is, ha engem ezért gályára küldenek.

- Még szerencse, hogy ezt megúszta. Az utóbbi időben néha beül a darabjai próbájára. Amikor például a Karnyónét rendező Ascher Tamás olyan instrukciókat adott, amelyekkel ön nem értett egyet, mit csinált? Nagyokat nyelt?

- Igen. Néha meg Ascher nyelt nagyokat. Volt például egy átkötő zene, aminél ő azt gondolta, hogy a fele is bőven elég lenne, én pedig erősködtem, és ilyen-olyan zenei okokra hivatkoztam... Szóval nyel itt mindenki. Az egész próbafolyamat általában egy nagy  szenvedés, meg persze gyönyörűség, és mindenki eljut mindenkivel az örök haragig, de ez a színházban már csak így van. Amikor aztán kiderül, hogy a dolog működik, esetleg még sikere is van, minden megoldódik.

- Az évek folyamán kialakult valamiféle munkarendje?

- Korán reggel tudok a legjobban dolgozni, akár ötkor-hatkor is elkezdődhet a munka. Egyéb dolgokkal próbálom magamat „életben tartani", viszonylag sokat mozgok. Nem állítom, hogy sportolok, inkább csak sportolgatok, teniszezgetek, evezgetek. Mondhatnám azt is, hogy futok, de ezt valószínűleg csak én hiszem. Ha valaki látná ilyenkor, mit csinálok, feltehetőleg azt hinné, hogy sétálok.

- Amikor nem azok a művészek interpretálják a darabjait, akikkel félszavakból is megértik egymást, hanem - tegyük fel - pályakezdők, akkor magyaráz nekik?

- Magyarázni nem nagyon szeretek, a saját darabjaimat főleg nem. Ezért aztán előfordult, hogy iszonyatosan pórul jártam, mert az előadás nem is hasonlított arra, amit én gondoltam. De ennek az ellenkezője is igaz. Egy előadó tényleg csodát tud tenni egy - mondjuk így -, bizonyos szinten megírt darabbal. Arra a néhány pillanatra, amíg ő játssza, el tudja hitetni, hogy ez egy remekmű. Ez frenetikus érzés, és hála a Jóistennek, néhányszor már megadatott. Döbbenetes élmény volt például, amikor Kokas Kati eljátszotta a Brácsa szólószonátámat, vagy az Ars nova énekelte néhány kórusművemet Kiss Kati vezényletével. Akkor néhány pillanatra még azt is elhittem, hogy „igazi zeneszerző" vagyok.

- Ha valakiben ennyi az önirónia, hogyan tud tanítani? Nem tudom elképzelni önről azt a hozzáállást, hogy "én értek hozzá, a növendék meg nem".

- Sosem szoktam kinyilatkoztatni, inkább beszélgetünk. Hasonló problémákkal nézünk ugyanis szembe. Attól, hogy egy darabot megír ő, vagy én, nem biztos, hogy a következő is sikerül. Így a közös érintkezési pontok a remekművek, amiken nincs mit ironizálni. Magamon ironizálhatok, meg akár őrajta is, nyilván ha mindkettőt megteszem, akkor elfogadja, és nem érzi gúnynak vagy cinizmusnak. Feltehetőleg van bennem irónia, nem is tudnám e nélkül elképzelni az életemet, de mondom, a nagy műveket a növendékekkel még akár meg is könnyezzük. Mert azok olyanok. Azok megérdemlik. A saját műveinket meg nem vagyunk hivatottak megítélni, mert amit észreveszek a növendék művében, azt a sajátomban esetleg nem.

- A hatvanadik születésnapja tiszteletére több koncertet is rendeztek. Volt közöttük igazi meglepetés is?

- Igen, az, amelyiket a volt és a jelenlegi növendékeim szerveztek közösen. Az tényleg megrendítő volt. Ráadásul jó ideig titokban tartották az egészet. Kerékfy Marci hívott fel, és megkérdezte, ráérek-e ötödikén. Kérdeztem, hogy miért, valami bemutatója lesz, és amikor elmondta, miről van szó, majdnem leejtettem a kagylót. Ez a koncert tényleg igazi meglepetés volt, és végtelenül jól esett.