Klasszikus

"Öregségem utolsó halálos bűne"

2013.10.11. 12:25
Ajánlom
Régebbi zenetörténetkönyvek az 1810-es és '20-as évek európai zenekultúráját többnyire egyszerűen Beethoven nevével kapcsolták össze, az utóbbi évtizedekben azonban szokássá lett ezt az időszakot mint „Beethoven és Rossini korát" emlegetni. Ez a párosítás annál is provokatívabb, mivel Rossini művészete és egész emberi habitusa mintha szánt szándékkal hányna fittyet éppen azokra a művészi és erkölcsi értékekre, amelyeket Beethoven nyomán a „komoly zenétől" és a „komoly zenészektől" többnyire ma is elvárunk. MAGAZIN

Hogy csak a legszembeötlőbb ellentétpárokat villantsuk fel: míg Beethoven érett műveiben igazi német alapossággal próbálta kifürkészni a muzsika filozófiai mélységeit, Rossini nem tagadta meg olasz származását a banalitás és a felületes népszerűség iránti vonzalmában. Ennek megfelelően Beethoven az „abszolút zene" legmagasabb fokát képviselő szimfónia műfajában vélte leginkább kifejezhetni gondolatait, Rossini viszont a voltaképpen nem is annyira a művészi, mint inkább a társasági élet színhelyéül szolgáló operaházban érezte otthon magát. A színpad hiú külsőségekkel terhes világában ráadásul megbocsáthatatlan könnyedséggel mozgott, műveit szinte csak „fél kézzel" vetve papírra - miközben Beethoven morózus sündisznó módjára zárkózott be agglegénylakásába, hogy vázlatok sorát elvetve formálja tökéletessé kompozícióit. Nem csoda, hogy a hősies küzdelemben véglegessé csiszolt partitúrát ezek után pontosan abban a formában kívánta viszonthallani, ahogy korábban elképzelte - míg Rossini természetesnek tekintette, hogy az általa az impresszáriónak leszállított operanyersanyag az éppen rendelkezésre álló előadási feltételek diktálta húzásokkal és átalakításokkal fog elhangozni.

Ha a fenti szembeállítások persze komikusan eltúlzottak is, kétségtelen, hogy Rossini saját tehetségével szembeni közönye párját ritkítja a zenetörténetben. Liszt úgy tartotta, „a zseni kötelez" - Rossini ezzel szemben mintha úgy érezte volna, a zseni óriási lehetőség, hogy az ember ne kötelezze magát semmire. Amikor 1824-ben Párizsba költözött, már Európa legünnepeltebb operakomponistája volt, s az öt évvel ez után bemutatott Tell Vilmos egyéni hangja azt sejttette, hogy a francia grand opéra hagyományaival való szembesülés újabb remekművek sorát inspirálja majd. A zeneszerző azonban mintha eddigre elérte volna, amit valójában akart: a számára X. Károly által megítélt évjáradékra hagyatkozva visszavonult, egyre több időt szentelt a társasági életnek és a főzésnek, az addigi sikereinek színteréül szolgáló operaszínpadhoz pedig alkotóként soha többé nem tért vissza.

Mégis, az anyagi biztonság tudatában pályája csúcsán visszavonuló, cinikus zseni portréja, amely a köztudatban Rossiniről él, torzkép. Egészében szemlélve az addigi életművet ugyanis egyértelmű, hogy a zeneszerző alkotóereje harmincesztendős kora óta folyamatosan  hanyatlott - édesanyja 1827 februárjában bekövetkezett halála pedig valósággal összeroppantotta Rossinit, aki a Tell Vilmos komponálása során már folyamatos kimerültségre panaszkodott, s ezt követően évtizedeken át súlyos betegségekkel küszködött. 1855-ben éppen a francia orvosok szakértelmében bízva költözött Itáliából ismét Párizsba, s a környezetváltozás váratlanul termékenynek bizonyult: a főváros egyik külvárosában, Passyban építtetett villájában a zeneszerző szinte új életre kelt, és több mint két évtizedes hallgatás után ismét komponálni kezdett. Az általa csak „öregkori bűnökként" emlegetett mintegy másfélszáz zongoradarab, dal és kamaramű legtöbbje felhőtlen derűt áraszt - nyomtatásban azonban legtöbbjük csaknem  egy évszázadon át hozzáférhetetlen maradt, ezzel tovább táplálva a teljes passzivitásba merült zeneszerzőről szőtt mítoszokat.

Fontos kivétel azonban az 1863-ban komponált Kis ünnepi mise, amelyet keletkezésének ideje ugyan kétségkívül Rossini „öregkori bűnei" közé sorol, de a címben foglalt petite jelző dacára sokkalta nagyobb ambícióról tanúskodik, mint a környező kompozíciók, és 1869-ben (tehát a Rossini halálát követő évben) már nyomtatásban is megjelent. Megírására Louise Pillet-Will grófné kérte fel a zeneszerzőt, hogy méltó zenekísérettel szentelhesse fel a házukban berendezett új magánkápolnát. Bizonyára az 1864. március 14-én lezajlott bemutató helyszínével magyarázható, hogy a komponista gazdag hangzású, de nem túlságosan sok helyet igénylő együttes használata mellett döntött: a partitúra eredeti előírása szerint mindössze 12 énekest két zongora és egy harmónium kíséri. „Isten bocsássa meg következő hasonlatomat" - írta ennek apropóján a zeneszerző a partitúrához csatolt jegyzetében. „Tizenketten voltak az apostolok is az Utolsó Vacsorán, úgy, ahogy Leonardo freskója ábrázolja. És - ki hinné! - tanítványaid között is voltak, akik hamis hangot énekeltek. Uram, bízzál bennem, az én vacsorámon nem lesz Júdás, és az enyéim tisztán és szeretettel zengik majd magasztalásodat és e szerény kompozíciót, amely öregségem utolsó halálos bűne."

A művet Rossini hamarosan zenekarra is áthangszerelte, de ő maga egyértelműen az eredeti formát tekintette sikerültebbnek. A mai hallgató pedig annál is inkább egyetérthet ezzel az ítélettel, mivel a mise megkapóan egyéni stílusát hatásosan húzza alá az éppennyire egyéni hangzású kíséret: a harmónium az egyházi stílusból kölcsönzött elemeket emeli ki, míg a zongorahang a számos ponton felbukkanó dalszerű momentumokra hívja fel a figyelmet. A legnagyobb súllyal azonban természetesen az olasz opera hangja jelenik meg, s ennek köszönhető, hogy a mise legmeggyőzőbb előadásai olasz együttesek felvételein férhetők hozzá. A mű közelgő budapesti megszólalása tehát, amikor a kompozíció eredeti, billentyűs kíséretes formáját hallhatjuk az 1813 óta a milánói Scala mellett működő Accademia Teatro alla Scala tagjainak előadásában, különlegesen kedvező alkalomnak ígérkezik, hogy megismerkedjünk a Kis ünnepi misével, amelyet Rossini a partitúra végén a következő szerény szavakkal ajánlott egyenesen az Úr figyelmébe: „Az opera buffára születtem, jól tudod! Egy kevés tudás, egy kevés szív, ez minden. Légy hát áldott, és fogadj be engem a Paradicsomba."

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Hamarosan eldől, hogy ki vezetheti tovább a Pécsi Nemzeti Színházat – íme a pályázatok!

Rázga Miklós igazgatói megbízatása jövő év elején lejár, a meghirdetett igazgatói pozícióra pedig a szeptember 28-i határidőig két egyéni és két páros tervezet érkezett. A szakmai bizottság ezekről a pályázatokról október 21-én döntött, de a pécsi közgyűlés határozata még hátravan. Bemutatjuk a pályázókat.
Vizuál

Hatvan éve eltűnt festményt ismert fel szomszédai nappalijában a Met egyik látogatója

Jacob Lawrence sorozatából öt kép hiányzott, ebből kettőnek, köztük a most előkerült darabnak, csupán a címe volt ismert.
Klasszikus

A tanár és az előadóművész egyensúlya – interjú Farkas Gáborral

Szeptembertől a Zeneakadémia Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője lett, hazaköltözik Tokióból Farkas Gábor zongoraművész. Lehet, hogy észre sem vettük, hogy távol volt: rendszeresen találkoztunk vele a hazai színpadokon. Mert, miként a zongoraművész vallja, koncertezést és tanítást együtt érdemes művelni.
Vizuál

Vidnyánszky az eszefésekért tüntet drMáriás festményén

Újabb drMáriással gazdagodott a magyar festészet tárháza. A festőművész, aki általában a napilapokban keresi témáit, most Vidnyánszky és a színművészetisek ügyét találta meg.
Jazz/World

Megjelent a Nagy Emma Quintet új lemeze

A folyamatos változásról szól a Nagy Emma Quintet új, második lemeze. A Bartók Konzervatórium növendékeiből alakult formáció október 27-én mutatja be a Low Frequency Oscillator című anyagot a fővárosi Opus Jazz Clubban.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus hír

A Concertgebouw tiszteletbeli karmestere lett Fischer Iván

A Budapesti Fesztiválzenekar alapító-karmestere 2021 szeptemberétől az amszterdami Concertgebouw zenekarával is dolgozik.
Klasszikus díj

Londoni díj közelében a Concerto Budapest koncertfilmje – az Ön szavazatán is múlhat!

A Concerto Budapest Szabó Stein Imre által rendezett koncertfilmjét beválasztották a 10. LOVIE AWARDS döntőjébe. Október 29-ig tart a kategória döntőseiről rendezett nemzetközi internetes szavazás. Szavazzon október 29. éjfélig, hogy ez a magyar film legyen a befutó!
Klasszikus interjú

A tanár és az előadóművész egyensúlya – interjú Farkas Gáborral

Szeptembertől a Zeneakadémia Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője lett, hazaköltözik Tokióból Farkas Gábor zongoraművész. Lehet, hogy észre sem vettük, hogy távol volt: rendszeresen találkoztunk vele a hazai színpadokon. Mert, miként a zongoraművész vallja, koncertezést és tanítást együtt érdemes művelni.
Klasszikus interjú

Bach gitárrajongóknak, gitár Bach-rajongóknak – interjú Marcin Dyllával

Idén először rendeznek online gitárfesztivált Magyarországon. A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválon ebben az évben a V4 országok nagyjai adnak szólóestet. Közülük a tizenkilencszeres versenygyőztes lengyel gitárművésszel, Marcin Dyllával beszélgettünk.
Klasszikus interjú

„A közönség lelkesedése azonnal feledtette az összes problémát” – gondolatok a 6. Klassz a pARTon margójára

A zenei világot tekintve 2020 a lemondott koncertek éve. A fesztiváloknak különösen lesújtó ez az esztendő, mégis van pár szerencsés sorozat, ahol a csillagok együttállása – és persze a vírus két hulláma közti nyári fellélegzés – lehetővé tette, hogy visszacsempéssze az élő klasszikus zenét az emberek életébe. Ilyen volt a Balaton északi partján már hagyományos Klassz a pARTon is, ahol közel félszáz hangverseny szólalhatott meg. A program összeállításáról, a szervezés nehézségeiről, a koncertéletbe való nagy visszatérésről és a legfontosabb élményekről Érdi Mártával és a fesztivál művészeti vezetőjével, Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.