Hogy a fejlődés milyen szembetűnő, arról a koncert második felében elhangzó Stravinsky-darab tudósított. Amikor néhány éve hallottam (2009. május 16.), úgy éreztem, hogy az együttes a mű által támasztott követelményeknek „épphogy csak" megfelel, a darab műsorra tűzése még aránytalanul nagy kockázatvállalást jelent. Ezúttal azonban magától értődő könnyedséggel, nagy stílusbiztonsággal, koncentráltan és precízen muzsikáltak. S nem csak a részletek megmunkálása révén vált ez az interpretáció igen meggyőzővé, a nagyléptékű formálásról, a karmesteri stratégia testületi képviseletéről is csak az elismerés hangján szólhatunk. Bogányi Tibor nagyszerűen vezényelt, takarékosan és kifejezően. Intései révén végig feszes maradt a játék, a sok-sok hangszerszóló viszont megőrizte szubjektív karakterét. A hangzásarányok gondos beállításról és érzékenységről tanúskodtak, s még a zenekar legtávolabbi pontjain helyet foglaló muzsikusok között is zavartalanul működtek az interakciók. A nézőtérről figyelve úgy tűnt, hogy a magasra tett lécet a Pannon Filharmonikusok magabiztosan ugrotta át: az együttes és a karmester kitartóbb és lelkesültebb tapsot is megérdemelt volna.

A hangverseny az Amadinda Ütőegyüttes produkciójával indult. Elsőként Fritz Kreisler népszerű karakterdarabjának (Tambourin chinois) átirata szólalt meg, a „hegedűszólót" Holló Aurél játszotta, a „zongorakíséretet" Rácz Zoltán, Váczi Zoltán és Bojtos Károly. A most hallott átdolgozás alapja George Hamilton Green xilofonra és zongorára adaptált változata lehetett. Az „Amadinda-remix" az eredetinél (hegedű+zongora) és a Hamilton-féle verziónál is nagyobb élvezeti értékkel rendelkezett. A dallamhangszereken előadott darab után hangolatlan ütősökön megszólaltatott kínai tradicionális zene következett, s nem kizárólag az örömzene jegyében: képet kaphattunk arról, hogy tematikus funkcióval nem csak melodikus elemek, hanem ritmusképletek vagy hangszínek is rendelkezhetnek. E tapasztalat Gyöngyösi Levente ősbemutatóként felcsendülő művében is kamatoztathatónak bizonyult.

Az új darab - Sinfonia concertante 4 ütőhangszerjátékosra és zenekarra - komponistája tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a választott műfaj (sinfonia concertante) nem a világmegváltás terepe, ugyanakkor maga a műfaj izgalmas kompozíciós kérdéseket és hangszerelési problémákat vet fel. Gyöngyösi ennek megfelelően nem váltotta meg a világot, de a műfaji kérdésekre rendre szellemes válaszokat adott, hangszerelése pompás, partitúrája színes, de nem csiricsáré, nem csábult el az Amadina hangszerparkjától. Minden játékosnak adott egy-egy dallamhangszert (marimbát, vibrafont, xilofont, harangjátékot) és néhány hangolatlan ütős instrumentumot. A háromtételes darab formálása világos, sémákra épül, de nem sematikus, a formaelv felismerése tehát élményszerű. Engem például kifejezetten frappírozott, hogy az első tétel formastratégiájában felismerhető volt Beethoven c-moll szonátájának (op. 13) nyitótétele: a három nagy formaszakaszt (az expozíciót, a kidolgozást, és a kódát) Gyöngyösi is hasonló anyagú lassú bevezetőkkel jelezte, ám míg Beethovennél a patetikus-szenvedélyes hang megerősítését szolgálta, addig Gyöngyösinél a kontraszthatás érvényesült: a római légiók ünnepi vonulását (bevezető) egy higanymozgású, jazzes akcentusokban gazdag főtéma-anyag ellenpontozta.

Mondhatnánk, hogy a darab maga a tömény eklektika, ám Gyöngyösinek valahogy sikerült elérni, hogy a különböző hangütések dacára egységes profilú zenei folyamat jött létre. A lényeg talán maga a folyamatosság, az első tétel az ökonomikus zenei anyagkezelés és problémátlan építkezés iskolapéldája is lehetne, s mint ilyen, igencsak ritka tünemény a kortárs zene palettáján. A második tételben mintha továbbélne a beethoveni minta: kezdetben itt is egy lírai hangvételű kvartett-anyag szólal meg. A folytatás némileg eltér, a zene fokozatosan oldódik fel, mintha valamiféle anyagtalanság elérése lenne a zene célja. A hallgató szinte várja, hogy a harmadik tétel ebből a „semmiből" robbanjon ki vagy fokozatosan emelkedjen fel a „párából", tehát attacca, azaz szünet nélkül következzék. Nem így történt, a harmadik tétel - ez az előzményekhez képest kissé túlkomplikált finálé - önálló egységként állt elénk, pazar játéklehetőségeket biztosítva a szólistáknak és a zenekarnak. Az Amadinda és a zenekar élt is a pazar lehetőségekkel, Gyöngyösi Levente és új darabja méltán aratott nagy sikert.