Ha azt mondom, magányos lehet az élet így, szállodától szállodáig, akkor nem sajnáltatja magát, hanem azt feleli, hogy a zenélésnek ez a módja, amikor az ember megosztja másokkal az élményt, csakis így érhető el, mert partnerek kellenek és közön-ség, ehhez képest meg az a kis magány igazán elviselhető. Bravó.

Társalgunk kicsit a farkasokról, mert egy csapat állatnak ő a tulajdonosa, vagyis rávette Amerikában a kormányt, hogy őrizzék meg ezeket a vadakat, biztosítsák számukra az élőhelyet. Nem azért vagy nem csak azért, hogy a farkasoknak jó legyen, hanem mert ezáltal az embereknek is jobb lesz az életük. Ha a táplálkozási láncból nem tűnik el a csúcsragadozó, az azt jelenti, hogy egy sereg egyéb faj is életben marad, de ez azt is jelenti, hogy az élőhely sértetlen, hogy a levegő is jó, és ezzel az emberek nyernek. Láttam egy filmet, nyakig a sárban hempergett a farkasokkal, akik csattogtatták rá az agyaraikat. Nem fél, hogy egyszer megkapják a kezét? Ó, dehogy, sokkal veszélyesebb bemeni egy házba, ahol az ember az ujjára csaphatja az ajtót. Ha valaki megtanul kommunikálni a farkasokkal, megismeri a testbeszédüket, olvasni tud az arckifejezésükből, akkor egyáltalán nincs veszélyben.

És így tovább, ha kell, a végtelenségig. Hogy elköltözött Amerikába, mert Franciaországban nem érezte otthon magát, végül is ő nem igazi francia, csak az apját egy francia házaspár fogadta örökbe. És ez az otthontalanság kezdte gyötörni, míg rá nem jött, hogy Amerikában ez nem probléma, ott mindenki jövevény. És ahogy mondja, gyönyörű, komoly, mély a hangja, az arca smink nélkül is gyönyörű, egy ránc sincs még rajta, ettől aztán legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik a tényleges koránál, és a szeme is olyan tiszta, figyelmes, okos. És ez még mind semmi, hiszen csak másnap fog zongorázni.

Aki nem szereti a szomorúan végződő történeteket, most hagyja abba az olvasást.

Rossz, rossz, rossz. Pedig ugyanaz a nő, ugyanaz az arc, ugyanaz a mosoly, amit a zongora fölött küld a csellistának, ugyanaz a figyelem, ahogy nézi Ashkenazy hátát, és szedi le róla azt a kevés információt, amit a karmester szolgáltat. A zenekar gyönge, az Európai Unió Ifjúsági Zenekara, a nők estélyi zászlókba bugyolálva, a fiúk csillagos csokornyakkendőben, de különben közepes növendéktársulat, amely egyetlen érdekes problémával tud szolgálni: hogy vajon ezután az Örömódát majd felállva kell-e hallgatni, lévén ez az európai himnusz, vagy szabad ülve maradni.

Grimaud kisasszony bájos és lírai, fáradtan mosolyog vagy érzőn rebegteti a szemhéját, csak a zongorából nem jön ki tisztességes hang, nem vezeti a szólóhangszer a zenei folyamatot, a formálás rosszul, mereven szögletes, az egész teljesítmény érdektelen és másodosztályú. Ashkenazy rugalmassága csak mese, egyáltalán nem törődik a karmester a szólistával, felőle aztán játszhat akárhogy, ő csak egyféleképpen vezényel, és abban nincs sok öröm.

Azon talán lehet bosszankodni, hogy amikor Ashkenazy volt a szólista, akkor az ő karmesterei mindent megtettek, hogy a zongorista jól érezze magát, és feszültséget, erőt meríthessen a háttérből, de nem ez a fő baj. Grimaud kisasszony nem játszik jól, és nem az a hallgató benyomása, hogy pont ma nem játszik jól, hanem hogy ez enynyi, így tud, kicsiben, szalonhangon, de csak ha nem nagyon nagy és nem nagyon díszes az a szalon.

Nem probléma, ki lehet bírni. Azért eltettem itthon a késeket, köteleket, revolvert, biztos, ami biztos.