Állítom, ha egy rikkancsot bérelnének az ösztöndíjas romák vagy legalább szervezőik, hogy márpedig itten ifjú tehetségeik produkciója látható, nem telne bele fél óra sem, és megtelne a Thália Színház. Pláne tiszta ingyért. Így viszont csak félház van, az is többnyire a rokonokból meg a baráti társaságból verbuválódik össze. Az viszont már végképp érthetetlen, hogy ez a félház miért válik negyedházzá a szünet utánra. A fellépők előadásainak sokszínűsége és – néhol még ugyan kiforratlan – tehetsége igazán nem ad okot a fogyatkozásra. A színpadon bölcsészhallgató, képzőművész, rapénekes, hegedűművész, cimbalomvirtuóz, de még igazi, végzett színész is felvonul, nemre, korra való tekintet nélkül, egyedül egy dolog közös bennük: hogy romák.
Ez adja meg az est alaphangját, a mindenféle szellemeskedést bevető konferanszié is roma, s mint a műsor vége felé kiderül, egy másik társával együtt állami gondozottként nőtt fel.
Klasszikus húrokat pendít meg a kezdet hegedű- és zongoraszólókkal, bár Dányi Árpád olyan lámpalázas, hogy jókora bakikkal indítja a Liszt-rapszódiát. Igaz, a mű nehéz, de ő mindent megtesz azért, hogy megbirkózzon vele. Később a fivérével játszott négykezes már kedvezőbb képet mutat, talán ikertestvére, Jenő magabiztos és tehetséges játékából rá is átragadt valami a végére. Horváth Lajos úgy pengeti hegedűjét, hogy füllel is alig lehet merész virtuozitását követni, nemhogy játszani azt a húrokon. Meg is van az esélye, hogy Párizsban tanuljon tovább, ami egy ideje már, a konferanszié elmondása szerint, vágyainak netovábbja. Horváth Barbarának már a megjelenése is igen impozáns, tetejébe még olyan dús hangzású, egységes Brahms-rapszódiát ad elő, hogy szinte már-már eggyé válik az általa játszott művel.
Balogh Gyula mikrofon nélkül, egyenest a nézőhöz szólva, élénken gesztikulálva úgy adja elő Márai Sándor Arról, hogy mindennap tovább kell menned című versét, mintha a cigányság egész életfájdalmát a hátán hordozná, pedig alig lehet még tizennyolc éves. Bodenlosz Erika szavalata is figyelemre méltó, hangja, dikciója, noha még nem tökéletes, mágnesként vonzza fülünket. Fellép a színpadra Zsigó Jenő is, papír nélkül szép, megindító beszédet mond arról, milyen szomorú, hogy ösztöndíjasaikat a tévénézők töredéke sem nézi, bezzeg a múltkor milliók tudhatták meg egy ominózus tévéműsorból, milyen lusta, bűnös népség is a cigány.
Ahogy időben haladunk előre, jönnek a musicalek és színdarabrészletek is, s inkább a látvány dominál. Egy mobil is megcsörren riasztószerűen az első sorban, micsoda bunkó, gondolom magamban, amikor kiderül, a fiatalember a játékba van "applikálva”, a színpadról hívják ugyanis, mire ő szabadkozik, hogy most nem tud beszélni, mert épp színházban van. A jelenet olyan hihető, hogy összerezzenek, ez a tuskó még képes fennhangon, a sorból kilépve a beszélgetést is lefolytatni, s csak akkor nyugszom meg némileg, amikor felmegy a világot jelentő deszkákra, s ott folytatja szokatlan jelenetét. Aggodalmam persze jogos, egy másik bűnös készülék ugyanis ezt követően is megszólal, pedig ha más nem, a tulajnak legalább az álbunkó berregése precedensként szolgálhatott volna.
A második felvonás a Vörösmarty gimnázium által előadott zenés színművel "nyit”, tartópillére az a két szemrevaló üdvöske, akinek neve sajnos nem került bele a katalógusba. Mindenesetre énekelni és táncolni is jobban tudnak, mint Farkas Mónika például, aki, ki tudja, miért, több számmal is fellép, de se Mária Magdolnaként, se a New York, New York "dizőzeként” nem győz meg, van még mit tanulnia az éneklés terén. Van aztán a fellépők között színész is: Balogh János, a miskolci nemzeti művésze, érződik is rajta, esetében tanult előadóról van szó.
A leglíraibb melódiákba belesíró gyerek nem kellemes, viszont kifejezetten irritáló, ahogy a mögöttem ülő párocska minden egyes műsorszámot fennhangon kommentál, egészen addig, míg többedmagammal rájuk nem pisszegek. A színpadon is oldódik a légkör, jönnek a musicalek, Szőke Nikolettának azon túl, hogy az ELTE tanárképzőjének angol-orosz szakos hallgatója, még hangja is van, ráadásul tudja is használni. Dzsesszt énekel a kisfiúsan jóképű, szimpatikus Balogh Tibor is, ő Dustin Hoffmanra emlékeztet, ezen felül meg a Képzőművészeti Egyetem ötödéves hallgatója. Jönnek aztán a rapelők, a hátam mögött ülő fiúknak igen tetszik az "adás”, ez volt a legjobb, kiabálják, ami azért nem így van, már csak azért sem, mert a szöveget, ami a rapnél ugye az élvezeti érték meghatározó összetevője, épp annyira lehet érteni, mint Bathcuh Akhbayernél, aki mongolul rapel a csapatban, lévén mongol származású. Érzékeny, különösen elgondolkodtató előadás a gitáros Botos Józsefé, aki a bécsi zeneművészeti egyetem növendéke. De a csúcs – már ha ennyi ifjú tehetség láttán ilyet egyáltalán mondani lehet – a Csipkés Sándor–Földes Attila–Horváth Andor trió, amelynek tagjai olyan frenetikus dzsesszt adnak elő – a zongorista Csipkés feldolgozásában –, hogy külön-külön is megérnének egy misét. Földesnek ráadásul, ahogy az egy dzsesszformáció esetében dukál, dobszólója is van, ebben egy lenyűgöző crescendo után egy még fantasztikusabb decrescendo következik, szinte remeg a levegő, ahogy a légyzümmögés erősségére vezeti az egyik dob játékát – tele van a jelenet humorral – hogy aztán ismét felerősítse. Bár itt az újabb crescendo megszakad, mert a közönség az "adásba” már réges-régen beletapsolt.
Minden jó, ha a vége jó, mondja a konferanszié, és a vége tényleg jó, bár az egész is az volt, az énekesek összeállnak, s gondos zenei koreográfiával még egy Happy Dayjel is megajándékoznak bennünket.
A taps nem marad el, még akkor is tart, mikor Horváth Kálmán, az ifjú műsorvezető elmondja, reméli, hírét visszük az előadásnak. Mi meg azt reméljük, jövőre zsúfolt ház lesz. Csak egy kis reklám kellene hozzá.