Pedig a koncertnek volt eleje, vége és még közepe is, ráadásul mindegyik még igazán szép is volt. Szóval túlzok, amikor azt mondom, hogy elmaradt bármi nélkülözhetetlen. Ez a kórus mindig nagyon magas színvonalú, énekükkel könnyű elemelkedni a léleknek. Ami hibádzott, az csak a sztori volt, a címben beígért "she said, he said" történet, a nemek párbeszéde. Miután ilyen jó mondén, amerikai ízű címet választottak a koncertnek, igen nagy várakozásokat keltettek vele, hiszen ez így mennyivel izgalmasabb, mintha azt írták volna, hogy "Quando nascesti, Amor?" - pedig valahol az is szexi.

A San Franciscóban működő Chanticleer tizenkét elsőrangú férfi énekes (többnyire) négyszólamú vegyeskara, tehát a szopránt és az altot is hozzák, mintha mi sem történt volna. Csodálatos nagy hagyomány csapódik le a kórus kiművelt, csiszolt hangzataiban, hiszen még 1978-ban alapította az együttest Louis Botto tenor, '81 óta adnak ki lemezeket, évente többet is. Mutatja ezt, ahogy a koncerten egy-egy szemhunyorintás helyettesíti a karnagyot, a belépések és zárlatok tökéletesen együtt vannak, minden részletben jól bepróbáltak az előadásaik. A Grammy-díjaktól kezdve a szinte folyamatos turnékig rettenetesen hosszú a dicsőséglistájuk. Imponáló, főleg Európának ebből a szegletéből nézve, hogy nem műfajokat énekelnek, hanem zenét. Majdnem ezer évest, meg ősbemutatókat, közte bossa novát és popot szinte egyforma mennyiségben. Megvan nekik a madrigál, ott a spirituálé - persze nem véletlenül emelem ki ezt a kettőt, a repertoár egészéből éppen ezeket szólaltatták meg a leginkább meggyőzően a Zeneakadémián.

Iszonyú büszkék rá, és joggal, hogy milyen sok a felkérésre nekik szerzett kompozíció. Éppen a kortárs és crossover művek választékos ízléssel válogatott repertoárjában és a népszerűsítő képességében látom a Chanticleer két nagy erősségét. Ezekhez képest a koncerten felidézett néhány „klasszikus" műben lehetett halványabb az átütő erő vagy a megformálás pontossága, de ez nem sokat változtat az összképen: valóban a kamarakórus/vegyeskar-mezsgye egyik legkiválóbb együttesét hallottuk. Ugyan én nem feltétlenül osztom az őket a világ legtetejére helyező amerikai folyóirat ítéletét, és abban is inkább csak a blikkfangot látom, hogy énekhangok zenekaraként hirdetik őket. Hiszen az összeolvadó együtthangzás éppen ellentétes az ideálisnak mondható, „színes" zenekari megszólalással. A magyar közönségnek nagy kedvencei, mert ha nem tévedek, akkor korábban éppen háromszor tértek vissza 2008-as debütálásuk helyszínére, a Művészetek Palotájába, hogy most a megújult és immár (a pianókban jól hallhatóan, bár halkan zümmögő) szellőztetővel is felszerelt zeneakadémiai nagyterem közönségét is elbűvöljék.

Nyolc blokkból és két ráadásból álló, kétrészes műsoruk szerkezete végül is követte minden elvek legunalmasabbikát, a kronológiát - már ha a népdalfeldolgozásokat csak körülbelüli keltezéssel látjuk el. Olyan hangulat áradt szét rögtön a kezdő Szűz Mária-blokkban, mintha templomi üvegablakok fénye keltette volna. Ebben a Hildegard von Bingen-darab vitte el a pálmát (vagy inkább adta oda az Istenanyának). A Monteverdi-féle blokkban is tartott a lélegzetállító pontossággal kezdett koncert varázsa, de csak a Fanny és Felix Mendelssohn/Brahms-részig. Ugyan zökkenőmentesen utaztattak engem mint hallgatót a zenetörténeti korokon át, de valahogy a német szöveg éneklésénél megtört egy picit a madrigálok bűvölete. Azért ez a három dal is jól illett össze, jól érzékelhető egységet adtak.

Ekkor jött a koncert első csúcspontja, a Három dal Raveltől - ezt nem lehetett volna jobban elénekelni, a darab összes szépsége és érdekessége feltárulkozott. Az első részt egy Emily Dickinson-megzenésítés (Samuel Barber) és egy Steve Hackman-fantázia zárta az elmúlásról - ez utóbbi is az együttes felkérésére született. Az elején, miután már elhelyezkedtem az éneklésük terében, nekiláttam a Zeneakadémia Koncertközpont által gondosan összeállított dalszöveg-könyv böngészésének: hol tartunk a sztoriban? Hiszen utolsó pesti koncertjük is a Love Story mottó jegyében állt. Ugyan az életút íve rögtön kirajzolódott, a részletek mozaikkockái mégsem adtak ki egy összképet. Persze lehetséges, hogy a darabok belső ívét, például a Ravel rondóját ítélték fontosabbnak ennél, a belső szerkezetet tartották inkább szem előtt, nem a tematikus vonalat.

A szünet után maradtunk a kortárs és a tradicionális közti váltakozásnál, de a második felében a spirituálék annyival erősebben és hatásosabban csendültek fel a többinél, talán az egy Gershwint leszámítva, hogy emlékeimben rögtön a többi mű elé tolakodnak - pedig azok voltak az izgalmasabb darabok. Csillogtak a spirituálék a korábbi zeneigazgató, Joseph Jennings hangszerelésében, ahogy - a Chanticleer stílusát meghatározó módon - felosztotta a szólamokat. Nekem a két, kontratenor magasságba emelkedő szóló közül Marques Jerrel Ruffé (a basszbariton szólam tagja!) tetszett jobban, bár tény, hogy Gregory Peebles, még inkább Kory Reid is imponáló odafent. Jennings csinált még nagyobb csodát a Willow Weep for me című Gershwin-darabból is, ez a vérükben van, magukat adták általa. Közben volt egy orosz népdal-feldolgozás, nos ebből a nemből egy egész lemezt terveznek, de én erre nem vagyok kíváncsi, annál inkább a készülő Bartók/Rózsa/Weill/Gershwin/Ellington felvételekre.

A nemrég ugyancsak Budapesten megfordult New York Voices vezetője, Darmon Meader készítette a Chanticleer számára a koncerten elhangzott Gotye-blokk egyik hangszerelését, ami igazán méltó záró darabja az est második felének. Vissza is vezetett kicsit, műfajokat áthidalva a nyitó és nagyon erős Give Me Hungerhez, egy Carl Sandburg-megzenésítéshez. A ráadásban a Chega de Saudade mutatott ugyan új színt, de az újabb spirituálé (Keep Your Hand on the Plow) már nem, és hiába vártam Joni Mitchell-feldolgozásukat, a Both Sides Now-t. Be kell majd érnem a mostani turnén készülő koncertlemezzel, és akkor a dalok sorrendjét is magam variálom majd...