Minden bizonnyal nem kell. Végre nem vonja el semmi a figyelmünket, lehet csak az előadókra és a zenére koncentrálni. Május 15-17. között háromszor adta elő a Budapesti Fesztiválzenekar Brahms első két szimfóniáját a Művészetek Palotájában. Két teljesen egyenlő prioritású félidő, két önálló, párdarabot / felvezetést nem igénylő remekmű. Brahms már 43 éves volt, mikor megjelent nyomtatásban az első szimfóniája. Mindaddig súlyos Beethoven-frusztrációban élt (hiszen ki ne érezte volna a nyomást egy ilyen mester szimfóniái után?!), és csak próbálgatta a szimfonikus zenekar adta lehetőségeket. Az 1876-os szimfóniája nem aratott osztatlan sikert, de Brahms számára felszabadulást hozott, így egy évre rá megjelentette a másodikat is. A két darab tehát teljesen azonos szerzői időszakból származik, hangulatában mégis homlokegyenest különbözőek.

A BFZ mostani koncertje egy tavaly őszi hangverseny folytatása, hiszen a zenekar szeptember 13-án Fischer Iván vezénylete alatt eljátszotta Brahms III. és IV. szimfóniáját. A mostani három koncert közül az utolsót volt szerencsém hallani, és nem tudom, mit higgyek: vajon a harmadik előadásra elfáradhat egy ilyen nívós együttes? Vagy valami más okozta a BFZ-koncerteken számomra eleddig ismeretlen hiányérzetet? Akárhogy is, aznap nem történt meg a csoda, nem kaptunk újító interpretációt. Direkt használom az újító szót, hiszen a hangversenyt úgy emlegették, mint két újító elme (ti. Brahms és Fischer) találkozása. Brahms újító mivoltát nem vonjuk kétségbe, Fischer azonban mintha nem kívánta volna kiemelni ezeket az újító mozzanatokat, illetve jóval kevesebbet adott abból a fáradhatatlan kreativitásból, amihez közönsége hozzászokhatott.

Az előadás természetesen hibátlannak nevezhető. Vagy hívjuk inkább korrektnek? Pontos belépések, precíz intonációk, ízléses vibrátók, fegyelmezett crescendo-decrescendo átmenetek, valamint a tételvégeken gyakori tutti pizzicatók szinkronitása jellemezték a zenekar játékát. Fischer Iván csendre intő színpadi jelenléte, és az ebből fakadó drámaian hatásos darab eleji be- és darab végi leintés ezúttal sem maradt el. Az első szimfóniát nyitó súlyos és sejtelmes akkordok még az említett feszült csendben gomolyogtak. Az izgalmasnak tűnő építkezés azonban idővel megakadt, és - kisebb kitörések és lírai szakaszok kivételével - az addig elért szint jellemezte a következő fél órát.

Hiányoltam a dinamikai szélsőségeket. (Bár azonnal le kell szögeznem, hogy az I. szimfónia 3. tételében egy irigylésre méltó pianóból indult el a hosszas építkezés.) Mindkét félidőben a középhangerő uralta az előadást, s bár kétségtelenül hatalmasat szólt egy-egy tutti, ezek a részek pusztán hangosak voltak, nem pedig intenzívek. Hiányzott belőlük az elszántság, a lelkesedés. És most nem arról van szó, hogy hány zenész mimikáján és testbeszédén látszik, hogy élvezi és átéli-e, amit csinál. Aznap este úgy éreztem, Fischer Iván megfékezte zenekarát, igyekezett kerülni minden stílustalannak, Brahms művészetéhez méltatlannak gondolt megoldást. A dinamikán túl ugyanerre utalt a ritmika is. A pontozott ritmusok, a pregnáns futamok és néhol a staccatók megvalósítása is biztonsági játéknak tűnt. Az apró beékelt szünetek nem váltották ki a megakasztás, a törés vagy éppen a lélegzetelállítás hatását.

Számos, nüánszokról szóló szőrszálhasogatásomból úgy tűnhet, a BFZ nem volt formában aznap. Annyiban így is van, hogy a világklasszis együttes minden hangversenyén tud valami olyan új színt hozni egy-egy mű előadásába, amelytől kiérdemli a "világklasszis" jelzőt, ezúttal azonban nem érzékeltem a Brahms-szimfóniák fischerivanizálódását. A szokásos megismételhetetlenül egyedi interpretáció helyett most egy extráktól mentes, mezei tökéletes produkciót kaptunk.