Otthon Európa szívében – Medveczky Ádámmal koncertezik a Szent István Filharmonikusok

„Nem lehet produktív magyar zeneszerző, aki nem fogadta be, és nem virágoztatta ki magában az élő hagyományt, s nem azt folytatja a maga módján” – írta Kodály a Galántai táncok befejezésének évében, 1933-ban. Kodály, Bartók, valamint az előző nemzedék nagy cseh komponistája, Dvořák művei is mintha e gondolatból táplálkoznának.

Az idős, Európa-szerte ismert zeneszerző 1892-ben kelt útra az Újvilágba, hogy három évre átvegye a New York-i National Conservatory of Music igazgatói posztját. Újvilág-szimfóniája – akárcsak Amerika-kvartettje – 1893-ban született, amikor a honvággyal küzdő zeneszerző először tölthette idejét otthonos környezetben, az iowai Spillville-ben, kivándorolt cseh parasztok és földművesek között.

Klasszikus négytételes szimfóniájában Dvořák az indián és néger dallamokat ötvözi a cseh nemzeti zene elemeivel,

első tételének hazáját idéző kürttémáját a fuvolákon és oboákon felhangzó, idegennek ható táncos dallamokkal állítja szembe. Az egyetlen, melankolikus dallamból építkező Andantét követően a Scherzo tétel ritmikus indiántáncát ugyancsak cseh tánczene ellenpontozza. A Finale végére a korábban felhangzó, hazát jelképező dallamok egyre hangsúlyosabban szólalnak meg, mintha szimbolikusan is győzedelmeskednének az ismerős hangok az édes újszerűek felett, és diadalmasan zárják az Újvilág-szimfóniát.

Bartók Magyar képek sorozata ezzel szemben öt korai, népi ihletésű zongoraművének zenekari átirataként született meg. Minden tétel külön zenei világot jelenít meg: első tételében a népi furulyaszó, pergő tánczene és a visszatérő, lassú rubato-dallam váltakozik, míg a disszonáns akkordokban bővelkedő Medvetánc a hatalmas állat lomha mozgását ábrázolja. A Melódia tételben a hegedű panaszos, pentaton dallama magára marad; a zenekar szólamai csak visszhangként siratják. Az utolsó két tétel – az alkoholtól csetlő-botló komikus figura, majd a díszítésekben gazdag kanásztánc – feloldja a feszültséget.

Kodály gyermekkora legszebb hét évét töltötte Galántán, 1933-ban azonban mégsem csupán a nosztalgia ösztönözte a 18. századi magyar dallamok újrafogalmazására.

A galántai muzsikusok felidézése – ahogyan Breuer János fogalmaz – „a nagy idők” hangulatának újjáteremtésére szolgált.

A népies táncokból formált háromtételes divertimentó ekképpen hol markáns, hol játékos, majd tüzes magyar táncok egyvelege, amely Kodály mesteri feldolgozásában a múlt század magyar dallamait idézi fel, a magyar zenekultúra egy lassan elfeledett, ám annál fontosabb részét.