Az UMZE Kamaraegyüttes koncertjén zongoristaként és zeneszerzőként is találkozhat önnel a közönség. Pillanatnyilag milyen arányban van jelen az életében ez a kétféle tevékenység?

Nem is kettő van, hanem három: a tanítás legalább annyira fontos, mint a komponálás meg a zongora. Számomra egyik sem sorolható a másik mögé. Erősen hatnak is egymásra, értelmezik, építik egymást. Talán mégis a komponálásra megy el a legtöbb idő. Az írás első (és leglényegesebb) szakasza ugyan általában meglepően gyorsan elindul – és ha elindul, megy is tovább a maga furcsa útján. A hangszerelés sem tart túl sokáig – és micsoda élvezet! A javítások végtelen sora viszont hosszú időt elvesz.

Mindezekkel szemben a zongorakoncertjeim felkészülési időszakai jóval barátságosabbak, mint régebbi gyakorlásaim. Utólag jól látszik, a húszas éveimben lefektettem az alapokat, nemcsak sok gyakorlással, de nagy, sokfelé ágazó repertoárral. Manapság szemezgethetek ebből – igyekezve megtalálni a régebbi koncertjeimnél jobb verziókat, elővéve egy-egy rég játszott művet. Persze maradtak azért megvalósulatlan álmaim eddig kihagyott művekből is. Az is hosszú lista: Bartók Táncszvitje, Sztravinszkijtól a Szonáta, Janáček Ködben című műve, Rameau-darabok, Debussy Images című alkotása, Schumann műve, a Kreisleriana, és így tovább.

Visszatérve a kérdésére az időről – a tanításra szánt időben mindezekkel szemben az a jó, hogy nem tőlem függ – az a fajta kötöttség, ami különleges és remek diákjaim igényeiből és az órarendből fakad, jót tesz nekem. Persze még jobbat maga a tanítás gyönyörűsége. Meg amit én tanulok meg belőle.

Csalog Gábor (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / BMC)

Ha egy új művön kezd dolgozni, milyen munkamódszert alkalmaz? Például mi szokott lenni a kiindulópontja?

Nincs munkamódszerem. Vagy ha kialakult, szégyellem kicsit, igyekszem levedleni azt. Az biztos, hogy minden valaha írott, komolyabb zenének kellett lennie a komponálás során egy „ősrobbanás”-pillanatának – amitől egyszerre létrejön a darab centruma, esszenciája. Ez a rész nem kontroll, munkafolyamat vagy tudás kérdése. Itt maga a mű lelke születik meg. Persze a felszínt, a héját, sőt talán a gerincét is a szakma keretei adják: az eszközöket mindehhez birtokolni szükséges.

Fontosak a munkakörülmények?

Van egy vidéki házikóm, általában ott tudok belekezdeni egy-egy új darabba. Ha már megvan a lényeg, akkor a hosszabb munkafolyamatokat Pesten is el tudom végezni. De nagyon sokat jelent, hogy a zongorás dolgozószobám a kertre néz. Csend van, nyugalom és magány. Végtelenül inspiráló a környezet, szinte ennek a kertnek köszönhetem, hogy tudok írni.

Mennyire használja a zongorát a komponálás során?

Zongora mellett írom a darabjaimat, és paradoxon, de még a hangszerelést is zongora mellett csinálom. Pedig nem a zongora a kedvenc hangszerem. Sokféle együttesre írtam, csak épp szólózongorára soha…

Miért?

Túl evidens, kézenfekvő. Nagyon későn, ötvenévesen kezdtem el komponálni, és akkor jött egy furcsa hang bennem, ami azt mondta, zongoristaként befejezem a pályámat.

– akkor viszont miért is zongoráznék tovább? Később persze kiderült, hogy ez butaság, nem lehetséges abbahagyni a hangszeres játékot, igényelték is a koncertjeimet, és természetesen igényelte a megélhetésem is. Közben pedig furcsa módon rájöttem, hogy amikor már kisebb a tét, és zongoristaként nincs az emberben bizonyítási vágy, onnantól valahogy jobban is megy a koncertezés.

Miért következett a zeneszerzésből, hogy zongoristaként befejezi a pályáját?

Nem igazán tudom a választ. Változásra volt szükségem. Úgy vágtam bele a zeneszerzésbe, hogy fogalmam sem volt, mi lesz belőle. Ehhez képest tizenkét év alatt harminc darabot írtam, különféle együttesekre, legtöbbjét remek emberek és együttesek mutatták be – de még így is valamennyire pályakezdő szerzőként gondolok magamra. Korábban, tizenhét éves koromtól kezdve, tanultam zeneszerzést, és akartam is csinálni – csak aztán a zongoristalét elsöpörte a vágyaimat. Remek tanárom, Fekete-Győr István azt mondta, látja, hogy nincs elég időm – térjek vissza rá később.

Idő persze sose lett, később sem. Amerikában tanultam tovább, majd elindult a zongoristapályám, meg a tanítás.

Tetten tudja érni a műveiben, hogy egy zongorista írta őket?

A zongoraszólamaim kíméletlenebbek, a többi hangszerrel tapintatosabb vagyok. Amúgy persze nem az számít, egy hangszer önmagában mit csinál – az lenne a fontosabb, együtt hogyan és miért szólnak. Érdekes dolog a hangszerelés. Minden egyes hangszer-összeállítás egyedi, olyan receptet kell alkotnia a szakácsnak, hogy azt mondjuk: ezt az ízt a földön még soha, senki nem kóstolta.

Csalog Gábor (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / BMC)

A december 10-i koncerten két új darabja hangzik el: a Fantázia, korál és kánon kamaraegyüttesre és a Weöres Sándor versei alapján komponált ciklus, DALOK NA CONXY PAN-BÓL mezzoszopránra, zongorára, kürtre és harmonikára. Ezeknél a konkrét műveknél miből indult ki a komponálás során?

Felkérésre írtam őket, Molnár Anna, az énekes és Vajda Gergely, a karmester személye adott volt – mindketten fontos szereplői a magyar új zenének. Velük korábban még nem dolgoztam. Az UMZE Kamaraegyüttessel kapcsolatban pedig annyi volt a megkötés, hogy tizenkét hangszernél többet ne használjak. Ezt azért kicsit kicseleztem:

Általában nem az előadókból indulok ki, van, hogy a darab írásakor még azt se tudom, milyen hangszerekre komponálok majd, néha a terjedelem is a munkafolyamat közben alakítja ki magát. Érdekes kihívásnak éreztem, hogy most előzetesen adottak voltak a keretek.

Harmadszorra dolgozza fel Weöres Sándor verseit egy kompozíciójában. Miért zenésíti meg ilyen gyakran a szövegeit?

Sok költőt szeretek, de ő tényleg az egyik fő kedvencem. Gyakran mondják, hogy igazán jó szövegeket nem tanácsos megzenésíteni – legtöbbször nem azokból készülnek a legkiválóbb zeneművek, engem mégis ellenálhatatlanul vonzanak ezek a versek. Talán nem a legjelentősebb Weöres-művek, de csodálatos szövegek.

Hogyan kezeli a szöveget?

Valószínűleg egy kicsit túlságosan is hűséges vagyok hozzá. A prozódiát nem bontom meg (bár mondogatom magamnak egy ideje, hogy óvatosan meg kellene próbálkozni vele), de bizonyos pillanatokat „befagyasztok”, felnagyítok, szűkítem-tágítom az időt és a teret – és aztán ott vannak a játékok a változó harmóniai pillanatok kiszámíthatóságával és kiszámíthatatlanságával. És a térjátékok a magas és mély hangokkal.

Mit tud kezdeni a zene egy ilyen talányos, lassan megérthető szöveggel?

Ha lezárt szövegek lennének, lehetetlen lenne megzenésíteni őket. A jó zene önmagában is talányos valamennyire: többrétű, többértelmű, lezáratlan, továbbgondolható, így nagyon jól rímel a versek hasonló tulajdonságára.

A Weöres-műben fontos szerep jut a kulturális párbeszédnek, hiszen a Nakonxipán-motívummal Gulácsy Lajos fantáziahelyére utal. Mennyiben érdekli ez a fajta kulturális háló, utalásrendszer?

Természetesen érdekelnek a szöveg kapcsolódásai, ahogy a zenét is ezer szállal szövi át a kulturális háló. De a Nakonxipán-motívumban nekem nem annyira a társasjáték volt az érdekes, ahogyan Weöres és mások feldolgozták a Gulácsy festészetében és írásaiban megjelenő témát, hanem az elvarázsolt, földönkívüli hely.

Korábban sokszor emlegette, hogy a műveihez felhasználja más zeneművek elemeit, mintegy építőkockákként. Ennél a darabnál is élt ezzel a módszerrel?

Nem, mostanában nem írok így zenét, nem használok kölcsönanyagot. De ott van a fejemben az egész zenetörténet, így áttételesebben, bújtatottan jelennek meg zenémben a kapcsolódások a múlttal. Magam sem tudom feltétlenül, mi honnan is jött. Ezekre a dalokra jellemző némi eklektika, ha azt is írom például az egyik címének, hogy Hommage à Mahler, az csak egy bizonyos aspektus, ezer más zene is eszünkbe juthat. Annak viszont nem látom értelmét, hogy úgy írjunk műveket, ahogyan korábban más is megtette. Az elrendezésben, a feldolgozás módjában kell lennie valami újnak, érdekesnek és kommunikatívnak.

Csalog Gábor (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / BMC)

Hogyan kapcsolódnak az ön művei a koncerten elhangzó azon darabokhoz, amelyekben zongorázni fog?

Évtizedekig agyaltam koncepciózus műsorokon – melyik mű hogyan illik össze a másikkal. Mostanában e kapcsolatok áttételesek csak, így e műsorban is.

A Something lost különös műve: meditáció a lassúságra. Igen kevés esemény tart szokatlanul hosszú ideig. Nem tipikus Jeney-alkotás, de megszerettem, és valami miatt e műsorba illőnek éreztem. Cage-től a Szonáták és interlúdiumok preparált zongorára mára már klasszikus művé vált, Magyarországon viszont túl ritkán játsszák. Csodálatosan gazdag, sokrétű zene, tele múltbéli utalással, de a maga sajátos módján, így semmire nem hasonlít, miközben mindenre hasonlít. Nem akartam a saját darabjaimra túlságosan hasonlító zenét választani, inkább kontrasztokra épül a műsor. Cage műve egyszerű, az enyém bonyolult. De talán ezek is félrevezető szavak.

A pályája során dolgozott Ligeti Györggyel, de igen régi munkakapcsolat fűzi Kurtág Györgyhöz is. Mennyire hasonló munkamódszerrel instruálja az előadóit, mint ahogyan ők tették önnel?

Ligetiről kevesebb emlékem van, csak egyszer találkoztam és dolgoztam vele, az utolsó évében, már nagyon beteg volt. Így is különleges élmény volt. Kurtág Györggyel viszont évtizedeken keresztül kapcsolatban álltunk. Amit a zenéről és a zeneszerzésről tudok, annak nagy részét a vele való munkakapcsolat során tanultam meg, ahogyan a műveit játszó zenészeket instruálta, köztük engem. De ugyanolyan hasznos volt látni, amikor régi szerzőket elemzett és tanított.

De azért talán maradt bennem is nyoma a tőle tanultaknak, másféle egyéniségem ellenére. És remélem, abban is, amit írok – habár nem gondolom, hogy az ő zenéje folytatható lenne.

Lehetett szerepe a késői zeneszerzői indulásában, hogy ilyen jól ismerte Kurtágot, és alkotóművészként esetleg bénítóan hatott önre?

Egyáltalán nincs kizárva, de ez eddig eszembe se jutott. Nem biztos, hogy az ember saját maga tisztában van az ilyen hatásokkal. A húszas-harmincas éveimben az egyik fő feladatom az volt, hogy megtanuljam jól játszani Kurtág zenéjét. Az évtizedek alatt majdnem sikerült is, néhány pillanatban „teljesen.” Ám az ember nem érheti el azt a fajta tökéletességet, amire vágyik, legfeljebb néha, rövid időre.

Vagy említhetném Csapó Gyulát, egy másik nagy szerzőt, akivel előadóként szintén szoros kapcsolatban voltam.

A művei előadásai visszahatnak a komponálásra?

Valamennyire igen. Persze a próbákon is vannak kisebb módosítások, de ez elenyésző, addigra a darabnak késznek kell lennie. Mivel előadóként állandóan kamaráztam, az együttjáték gyakorlati része nem ismeretlen számomra. Persze az első próbán végül meghallva a művét, az ember levon tanulságokat, jó esetben fejlődik. Ettől azonban nem lesz nagyon más, amit írok.

Milyennek látja a mai zeneszerzők világát? Mennyire léteznek irányzatok, csoportosulások, és ezekhez képes hol helyezné el magát?

A szakmának ez a része érdekel a legkevésbé, nagyon hézagosan követem a mai zenei világot.

Meghallgatok fiatal szerzőket is, akiknek lelkesedni tudok darabjaikért. Legutóbbi élményeim közé például Varga Judit vagy Tornyai Péter műveit említhetném. Vagy egy nemrég hallott Kondor Ádám-bemutatót: a Schroeder feltámadása című darabját. De most, igen önző módon, a saját zeném erősebben foglalkoztat, mint másoké. Meglehet, naiv hozzáállás, de hát már nem áll előttem annyi évtized, mint egy igazi pályakezdőnek.

Fejléckép: Csalog Gábor (fotó/forrás: Hrotkó Bálint / BMC)