Klasszikus

Patetikus Oblomov

2014.09.28. 06:58
Ajánlom
Az eredeti tervben két heroikus mű szerepelt, végül egy Bein-Haim-zsoltár került a műsor élére, de az Izraeli Filharmonikusok estje ettől nem lett könnyedebb. Emlékezetes koncert, ha rövid akarok lenni. De inkább kifejtem. KRITIKA

Zubin Mehta talán 1963-ban dirigált először Budapesten, a fiatal karmester akkoriban négy koncerten állt az ÁHZ pulpitusán - az idős világsztár néhány éven belül harmadszor szerepelt a Müpában, az Izraeli Filharmonikusokkal pedig - a kettő közt - kétszer is járt már Budapesten. Ezzel semmiképp sem szeretném azt mondani, hogy a karmester vagy az általa félszázada vezetett zenekar fellépése ne lenne esemény. A szezon elején is csont nélkül telt ház volt ezen a talán szokatlan műsorú hangversenyen. Az viszont tény, hogy amióta itthon újra vannak világszínvonalú zenekarok, természetes, hogy a világ híres együtteseit hozzájuk méregetjük. Az Izraeli Filharmonikusok mindenképp nagyszerű társulat, de - a tolsztoji mondást kifacsarva - "a maga módján az". Vagyis nem első megszólalásra egyértelmű: nem esünk tőle rögvest hasra, nem képedünk el, mondván: mily csodás vonóshangzás! vagy micsoda egybefüggő falat képező rezek!, mily tűpontos fafúvók! stb. Nem, ha csak ezeket kerestük az izraeliek játékában-hangzásában, hamar csalódhattunk.

A Ben-Haim-darab unisonója egyáltalán nem szólt kínosan egyszerre - éppenséggel kínosan szét sem esett, de abban se vagyok biztos, hogy később, amikor a mű többszólamúvá válik, a hárfa épp akkor játszotta a beírt hangokat, amikor a fagott vagy a hegedű. Sebaj, én úgyis a Csajkovszkijt vártam, mert különösebben senki sem kötötte az orromra, hogy más is lesz (a műsorfüzetben, melyet az ember a koncert után olvas el, természetesen szerepel az extra). Jött is Csajkovszkij, s bár a fagott az elején rögtön megfogott, később sokáig kellett várnom arra, hogy a káoszból rend legyen. A rendetlenség azonban egyáltalán nem valamiféle dilettantizmus, netán turné-leeresztés volt: úgy tűnt, ez a koncepció része. Mintha Mehta ugyanazt vallaná, amit Elisso Virsaladze: hogy nem muszáj a két kéznek egyszerre játszania a zongorán, nem muszáj, hogy minden szólam mindig együtt zakatoljon a zenekarban. A lassú tempó - mely az egész darabon eluralkodott - akár azt is sugallhatná, hogy Mehta analitikusan tálalta a darabot, de ez is csak részint igaz. Mert voltak csodásan analitikus részek - jellemzően inkább a tempósabb, sűrűbb matériában - a csendesebb, elgondolkodóbb foltokban inkább a részleteket - vagy a részletek részleteit - csodálhattuk meg. Ezekből pedig annyit hallhattunk, amennyi a legeslegjobb zenekaroknak is becsületére válik.

Igazságtalan kiemelni bármelyik szólamot, de talán a bőgők, a brácsák, a szekundok hoztak leggyakrabban olyan ellenszólamokat, máskor a sűrű szövetben elrejtőző ritmusképleteket, melyek kapcsán kénytelenek voltunk újraértelmezni a művet vagy legalábbis annak bizonyos elemeit. Illetve az egésznek az aspektusát. Mert miféle patetikusság, miféle szenvedély, emelkedettség ez? Amolyan oblomovi. (Félreértés ne essék: Oblomov nagy kedvencem, regényként és regényhősként egyaránt.) Vagy egy másik irodalmi hasonlattal élve: miközben Mehta a harmadik tételben mint megfáradt, bölcs és végtelenül profi tábornok - Kutuzov - irányítja az együttesét, a sorokban mintha megannyi Pierre Bezuhov vitézkedne. És mégse lesz ettől értelmetlen a menetelés - s hogy mennyire nem, az mutatja, hogy ez a tétel külön, nyílt színi tapsot kapott. Amiért nem kárhoztatnám a sznob és/vagy félművelt közönséget, mert vannak olyan tételek, melyek után szinte muszáj tapsolni, s ez a kicsit slampos mars ilyen volt.

Jóval kevésbé tetszett a második tétel ötnegyedes keringője - kissé túl visszafogottnak találtam az eleganciáját, de hát én Fricsayhoz és Karajanhoz vagyok szoktatva. A zárótétel viszont annál jobban tetszett - különösen az elomló, szépségében is végtelenül pesszimista befejezése, mely valahogy kerekké tette a művet, visszautalva a nehezen összeálló kezdetre. S hát nem ezért járunk-e koncertre: hogy legyen olyan, amikor a "hogy tetszett" kérdésre nem tudunk egyértelműen, egy szóval válaszolni? Nem azért érdemes-e az otthoni pártucat Patetikus melegéből a szeles Duna-partra elvándorolni, hogy olyant halljunk, amely más, amely akkor is elgondolkodtat, ha nem győz meg egyértelműen?

A második félidő furcsa mód ennek épp az ellenpéldáját hozta. Egy sokkal profibb zenekart, sokkal egyöntetűbb erényekkel, s Richard Strauss Hősi élete sokkal németebb, sokkal heroikusabb volt, mint Csajkovszkijé - és sokkal szokványosabb, egyszersmind érdektelenebb is. Talán az intimebb pillanatokba cseppent némi emberi vonás (alighanem egy kis irónia is, de épp csak annyi, mint egy leheletnyi jó parfüm). Elkönyvelhettük, ilyen egy világszínvonalú zenekar, ilyen profi az élő karmesterek nagy öregje, akinek a kisujjában van minden, zene, zenekar, közönségismeret stb., de ha csak ez a félidő lett volna - a ráadásként elhangzó, obligát Barhms magyar tánccal egyetemben - akkor a fényes előadás ellenére aligha hagyna nyomot bennünk. A két félidő együtt viszont ismét visszavisz Tolsztojhoz: ez a zenekar a maga módján nagyszerű. Mert inkább emlékeztet mondjuk a Szentpétervári Filharmonikusokra, ahol mindenki egyéniség, ahol nem valamiféle gépezet lép működésbe, mint a Berlinieknél vagy a New York-iaknál, amikor a karmester színre lép, hanem az egyéniségek teszik bele emberi arcukat: tudásukat, lelkesedésüket, mosolyukat, egymásra kacsintásukat (és olykor gyarlóságukat is), s ebből alakul ki a megismételhetetlen. S ez a koncert - a két arcával: ironikus és némiképp kényszeres hősiségével - valóban megismételhetetlen volt.

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Így mennek tovább a budapesti színházak - itt a megállapodás és néhány vélemény

Hosszú hetek egyeztetései után ma megállapodott a kormány és a Fővárosi Önkormányzat a színházak működtetéséről.
Plusz

Horgas Eszter: „Prés alatt vagyunk mindannyian”

Csak ülünk és teázunk. Két különböző lakásban, a monitor két oldalán. Hiába, az ember olyan könnyen megszokja a személyes találkozások luxusát. Interjú karantén idején – a gépeken keresztül – Horgas Eszter fuvolaművésszel.
Vizuál

A világ leghíresebb angyalai csak mellékszereplők Raffaello Sixtusi Madonnáján

A két kis kerub nagy karriert futott be, ahhoz képest, hogy épp csak ráfértek az 1512-ben festett műre. Alakjukhoz több anekdota is fűződik, festőjük ma 500 éve hunyt el.
Könyv

Gergely Ágnes: „Egyszer csak újra eszméletéhez tér a világ”

A napokban jelentették be: a Tiszatáj folyóirat 2019-es díját Gergely Ágnesnek ítélték oda. A 87 éves Kossuth-díjas költőt, írót, műfordítót Karácsony Ágnes hívta föl telefonon.
Plusz

„A legelsők közt omlott össze és az utolsó lesz, ami talpra áll” – válságban a magyar zeneipar 

A hazai könnyűzene és azt működtető zeneipar szinte a járvány első pillanatában leállt és lefagyott. Koncertek, turnék, fesztiválok maradnak el, egy teljes iparág maradt az egyik pillanatról a másikra munka és bevétel nélkül, s persze a kreativitás terepei is beszűkültek és átalakultak. Zenészeket és zeneipari embereket – szervezőket, menedzsereket, sajtósokat, újságírókat – kérdeztünk arról, hogy mi történik velük most, hogyan élik meg a járványidőszakot és a válságot.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus Művészi szabadság

Ez az időszak próbatétel, nem büntetés

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás nagycsaládi körben töltik az önkéntes izoláció idejét: fiuk, Gáspár oktatóvideókat készít, ők Leclair-műveket tanulnak. Ez az időszak próbatétel és kihívás, mondják.
Klasszikus Hangszertár

Gyakran ismételt kérdések a hárfáról – Razvaljajeva Anasztázia válaszol

Új sorozatunkban, amelynek címe: Hangszertár, zenekari művészeket és szólistákat kértünk arra, mutassák be szakmájuk legfontosabb eszközét. Razvaljajeva Anasztázia a klasszikus zenei színtér egyik legizgalmasabb hangszerese. Egyértelmű volt, hogy ha hárfáról van szó, hozzá kell fordulnunk.
Klasszikus hír

A Zeneakadémia tanárai péntek esténként a remény dallamát játsszák erkélykoncerten

A párizsi és a lyoni Conservatoire közös felhívása nyomán először április 3-án, majd minden pénteken este 7-kor Marc-Antoine Charpentier Te Deumának jól ismert prelúdiuma szólal meg. A Zeneakadémia örömmel fogadta a felkérést: minden héten más oktatója játssza a dallamot erkélykoncerten.
Klasszikus interjú

Ha ennek vége, első dolgom találkozni a zenekarommal

Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar alapító karmestere azt mondja, hozott a járványhelyzet jót is a rossz mellett. De vannak dolgok, amelyek ne maradjanak így. Például, hogy nem találkozhat a zenekarával.
Klasszikus gyász

Elhunyt Peskó Zoltán világhírű magyar karmester

83 évesen, hosszas betegség után március 31-én elhunyt Peskó Zoltán - tájékoztatta lapunkat a művész családja.